A talajművelés rendje és munkamódja
554A talajművelés rendje és munkamódja
Fedés és nyitás
Az utóbbi kétszáz év folyamán borvidékeink többségén a szőlőtőkék földhöz közel eső részét a téli hideg ellen földdel takarták be. Ezt a munkát födésnek (Észak-Magyarország), takarásnak, bekapálásnak (Alföld, Dunántúl) mondták. A szőlők 19. században szokásos talajművelési rendjéről és formáiról készült néprajzi áttekintés (Kecskés P. 1967) alapján az állapítható meg, hogy a Dunától keletre eső területeken mindenütt szokásban volt a szőlők fedése. Ezzel szemben a Dunántúlon általában nem fedtek, kivételt képez ez alól Buda környéke és a Balaton-felvidék egy része. Ezt a képet azzal egészíthetjük ki, hogy az alföldi szőlők túlnyomó részét is takarták, kivéve egyes különösen kedvező mikroklímájú vidékeket (Égető M. 1993a), viszont nem volt szokásban a fedés a Szászföldön (Kós K. 1972: 97–107).
123. ábra. Észak-Magyarországi kapatípusok: a) gyöngyösi kapa; b) egri kapa; c) miskolci kapa; d) hegyaljai kapa; e) kétágú, Mád (Zemplén vm.)
555124. ábra. Alföldi szőlőtalaj-művelő eszközök: a–b) talajforgató (rigolírozó) ásó elöl- és oldal-nézetben, Szigetszentmiklós (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); c–d) nyitókapák, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); e) gyökerező kapa, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); f) nagykapa, Tisza-kécske (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); g) horoló, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); h) irtókapa, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
556A fedés technikája alapvetően különbözött a soros és soratlan szőlőkben. A soratlan szőlőket kupacra takarták (Tokaj-Hegyalja), bokorra fedték (Eger környéke), becsirkézték (Nógrád, Heves megye), vagyis az egyes szőlőtőkékre külön-külön halmozták fel a földet. Ez a régies munkatechnika a termőszőlők vonatkozásában a múlt század második felétől rohamosan háttérbe szorult, az új szőlők esetében azonban napjainkig fennmaradt. A soros szőlők betakarásánál előbb a tőkesor egyik oldalára húzták rá a földet, majd kiérve a pásztafejhez, a másik oldalról is bekapálták ugyanezt a tőkesort. A fedés munkatechnikája vidékenként abban az értelemben is eltérő volt, hogy milyen magasra halmozták a földet. Tiszta fejmetszésnél csak a tőkefejet és egy-két rügyet takartak be. Csapos fejmetszésnél viszont az alsó 3–5 rügyet. A szálvesszőket, vagy legalábbis egy részüket mindig lehúzták és földdel takarták be, még olyan vidékeken is, ahol a tőkéket nem fedték (például Nyugat-Dunántúl). A szőlők befedése közvetlenül szüret után történt, többnyire október végén vagy november elején, a keményebb fagyok beállta előtt. Tokaj-Hegyalján azonban, ahol kései szüretek voltak, 19. századi feljegyzések szerint a fedők gyakran közvetlenül a szüretelők nyomában jártak.
A fedés elmaradhatatlan tavaszi munkapárja a nyitás, a kikapálás, kitakarás vagy kipirkálás volt. Borvidékeink nagyobbik részén ez jelentette egyúttal az első tavaszi munkát is. A hagyomány szerint hazánk legtöbb borvidékén a szőlőmunkák megkezdésének tavaszi határnapja Szent Gergely pápa napja (március 12.) vagy Szent József napja (március 19.) volt. A köves, szellős, verőfényes hegyoldalakon és a meleg homoktalajokon azonban már február vége felé beköszöntött a kapacsendülés ideje, amint azt az észak- és kelet-magyarországi borvidékek szőlősgazdái mondták. A régi szőlősgazdák úgy vélték, hogy a munka megkezdésének idejét csalhatatlanul jelzi a széncinkék megszólalása, akik a népi értelmezés szerint ilyenkor ezt kiáltozták: „Nyitni kék! Nyitni kék!”
Nyitáskor pontosan a fordítottja történt annak, ami fedéskor. A kupacra fedett tőkéket egyenként körbekapálva hányták el a szőlő tövéről a földet. A bakhátra takart (soros) szőlőkben a nyitás legtöbb borvidékünkön úgy történt, hogy előbb a tőkesor egyik oldaláról húzták le a földet (nagyolás). Ezután következett a tisztítás vagy tisztázás, amikor a nyitó visszament a tőkesor elejére és a másik oldalról is elhúzta a maradék földet, majd kitisztította a tőke nyakát. E mellett az általánosnak mondható munkamód mellett Egerben a 19. század derekán még számon tartották a rácos nyitást is, melynél a nagyolás és a tisztítás egy munkafázisban történt (Márton-ffy K. 1854: 65). A tőkék nyakát gondosan tisztogatták, mert egyébként nyár végére beszakállasodott, vagyis harmatgyökereket eresztett, amit a következő nyitáskor vagy metszéskor kellett lemetélni metszőkéssel vagy gyökerező kapával. Ezt megelőzendő a kapás kétoldalról egy-egy félkörívben elkanyarította a kapájával a földet a tőke nyakától, amit kitányérozásnak neveztek. Ha még ezután is maradt föld a vesszők között, akkor a kapa fokával megkopogtatták, hogy lehulljon. A téli fagy ellen lehúzott szálvesszőket kézzel szabadították fel.
Fedés és nyitás alkalmával a régi hegyi szőlőkben, ahol a sorok a lejtő irányát követték, a kapás fentről haladt lefelé, hogy a víz által folyton lefelé mosott földet fel, maga felé húzhassa. Az újabb ültetésű hegyi szőlőkben viszont, ahol a szőlőrendek a szintvonalakat követték (például Buda és Vác környéke), a kapás arccal a szőlősor 557felé fordulva egy oldalra – a lejtőről mindig felfelé irányuló mozgással – húzta rá (fedéskor), illetve el (nyitáskor) a földet a tőkékről.
A nyitás a szőlőmunkák legnehezebbike volt, mivel sok földet kellett megmozgatni. Éppen ezért – miként a szőlőmunkák többsége – hagyományosan férfimunkának számított. A századfordulótól azonban már asszonyok is nyitottak napszámban, főleg persze az újabb, könnyebb munkájú szőlőkben. Ha párban dolgoztak, akkor a sor egyik felét az egyik, másik felét a másik kapás nyitotta vagy takarta, néhány tőke távolságra lemaradva egymástól. Ha házaspár dolgozott együtt, akkor mindig az asszonyé volt a kisfele, a férfié a nagyfele. A 19. század végén szép nyitásnak azt tartották a szőlősgazdák, ha a földet egyenes, magas bakhátra, bálványra vagy ormóra húzták fel. A Mátraalján és az Alföldön olyan élesre húzták a bakhátat, hogy ha „a pipiske rászáll, elvágja a lábát”.
Nyári kapálások
A 18–19. század folyamán borvidékeink többségén a nyitás és a fedés között általában háromszor kapálták meg a szőlőket. A talajművelésnek ezt a rendjét az évi két kapa előzte meg. A háromszori kapálás a fejlett árutermelést folytató borvidékeken már a középkor végére kialakult. Sopronban például a 15. században, Tokaj-Hegyalján a 16. századtól kezdett általánossá válni. Egyes, fejlődésükben visszafogott szőlőtermő tájakon viszont még a 19. században is csak kétszer kapáltak, például a Muraközben, Göcsejben és az Alföld egyes vidékein. Ezzel szemben például Buda környékén, a Balaton-melléken, az aradi és a bihari borvidéken négyszer kapáltak ugyanebben az időben (Keleti K. 1875; Kecskés P. 1967).
A szőlők első tavaszi kapálását a múlt században általában egységesen május elején végezték, de tájanként változó nevekkel illették. Az első kapa, első kapálás megjelölés a sorrendiségre; fakadás kapa (borsodi Hegyköz), ződkapálás, ződre kapálás (Gödöllő környéke, Duna–Tisza közi homokvidék) a szőlő kapáláskori állapotára; a bevágás (Arad megye, bihari borvidék), újítás (Kiskunság, Kecskemét környéke), keverés (Solt) pedig a munkavégzés módjára utalt. Ahol nem volt szokásban a szőlők téli fedése, nem siettek az első kapálással, hiszen nem kellett tartani a szemek befulladásától. E vidékeken sorrendben ez a második munka volt, mely a metszés után következett. Fejlett technikával dolgozó, intenzív művelést folytató vidékeken általában márciusban vagy áprilisban végezték el, s Szent György napja volt az a terminus, melyre úgy tartották, hogy ezt a munkát be kell fejezni. Extenzív művelést folytató, kisparcellás paraszti szőlővidékeken azonban a 19. században gyakran csak május elején végezték el. E talajmunkának parragkapálás (Sopron környékén), ugarkapálás (Nagyenyed vidékén) neve utal a fedés hiányára: a szőlőt, melynek földje augusztus vége óta munkálatlan volt, ekkor veszik ki a parragából. A parragkapálás terminus a Balaton-melléken is használatos volt, ami arra utal, hogy az őszi fedés itt is viszonylag újkeletű mozzanat a szőlők talajművelésében. Az első kapálás valamennyi borvidékünkön egységesen mélykapálást, a talaj alapos fellazítását jelentette. Ennek során a kapások a földet a két tőkesor közötti bakhátra, háttyára húzták fel, minél szellősebbé téve a tőkék tövét. Az aradi és bihari borvidéken s néhány más 558kisebb területen viszont, ahol a bevágást csak virágzás után végezték el, inkább szétterítették a bakhátak földjét a szőlőtövek irányába.
A szőlőt másodszor júniusban, a virágzás befejeződése után, de még aratás előtt kapálták meg. Arad megyében, a bihari borvidéken ezt nevezték keverésnek, Tokaj-Hegyalján forgatásnak, Somogyban és Zalában kercelésnek, a borsodi Hegyközben kötés kapának, a Duna–Tisza köze egy részén pedig aratási kapálásnak. Ez a kapálás az előbbivel ellentétben vékony kapálás volt. (A sekélyes talajmunkára utal a felsorolt megnevezések egy része is.) Fő célja a karózás és kötözés során letaposott föld fellazítása, valamint a gyomtalanítás volt. Ahol eddig nem húzták szét a bakhátakat, ott most megtették, hogy az eljövendő nagy nyári melegek ne szárítsák ki a szőlő tövét. Ezzel a szőlőmunka egy időre be is fejeződött. A kánikula idején a szőlőhegyeken és szőlőskertekben minden munka szünetelt.
A harmadik kapálás ideje augusztusban volt. Ekkor már kezdtek zsendülni a bogyók, ezért ezt érés kapának (borsodi Hegyköz), érés alatti kapálásnak (Tokaj-Hegyalja, Alföld), lágyszem alá kapálásnak (Mátraalja, bihari borvidék, aradi borvidék) nevezték. A Tokaj-Hegyalján, a borsodi Hegyközben és a Balaton mellékén harmallásnak vagy harmadlásnak is mondták. Arad vidékén, ahol nyáron át négyszer kapáltak, a harmallás megelőzte a lágyszem alá kapálást. A Duna–Tisza közén és a Dunántúlon a harmadik kapálás előtt kézi fűszedést végeztek, vagyis a gazt, gyomnövényeket kézzel kitépkedték, kinyűtték; Sopron és Pozsony vidékén pedig sarlóval learatták. A harmadik nyári kapálást csak a 15–16. századtól kezdték alkalmazni a kézi fűszedés, gyomlálás mellé, száraz esztendőkben pedig helyette. Elvégzését még a 18–19. század folyamán is az időjárástól tették függővé – mégpedig nemcsak a Dunántúlon (Kecskés 1967: 221–222) és a Duna–Tisza közén, hanem Arad–Hegy-alján (Schram F. 1963: 165), sőt Tokaj-Hegyalján is (Balassa I. 1991b: 220, 240). Esős nyarakon a lágyszem alá kapálás helyett az aradi borvidéken is csak kézi fűszedést alkalmaztak.
