SZŐLŐMŰVELÉS ÉS BORÁSZAT
SZŐLŐMŰVELÉS ÉS BORÁSZAT
Magyarország Európa bortermelő övezetének északkeleti csücskében helyezkedik el. A múlt század végén, az első hiteles statisztikai adatfelvételek alapján hazánk – Franciaország után – Európa második legnagyobb bortermelő országa volt (Keleti K. 1875). Bár az egy főre eső borfogyasztás mértékében sohasem versenyezhettünk a franciákkal vagy az olaszokkal, a magyarságot itthon és külföldön egyaránt a hagyományosan borivó nemzetek sorában tartották számon. A történeti Magyarország nevezetes borvidékei valóban nagyjából egybeesnek az összefüggő magyar nyelvterülettel. A Kárpát-medence minőségi bortermelésre kevéssé alkalmas északi és keleti peremvidékeit már a közelmúlt évszázadokban is nagyobbrészt nemzetiségek (szlovákok, románok, ruszinok) lakták, akik hagyományosan pálinkaivók voltak. Tágabb kitekintésben szemlélve a kérdést, megállapítható, hogy két nagy italfogyasztási régió, a dél-délnyugati borivó és az észak-északkeleti pálinkaivó területek találkozásának határvonala húzódik itt. Természetesen átfedések vannak, ez azonban nem változtat az alaphelyzeten. Bár a hazai borvidékek elhelyezkedése nagymértékben klimatikus okokra vezethető vissza, mégis az etnikai tagolódással való egybeesés az évszázadok során nemzeti tradícióvá lényegítette ember és ital kapcsolatát itt is, ott is.
A szőlőművelés a mindennapi életben és a gazdaságban egyaránt fontos szerepet játszott hazánkban. A bor a középkortól Magyarország egyik legkelendőbb árucikke volt. Fellendítette a városi fejlődést, külön jövedelemhez juttatta a jobbágygazdaságokat és piacképes terményadót biztosított a földesurak számára. A szőlő és a bor szervesen épült bele a néptáplálkozás rendszerébe is, kisebb mértékben gyümölcsként, 528nagyobb mértékben italként. Alacsony alkoholtartalmú változatai a ritka kincsnek számító jó ivóvizet helyettesítették a hétköznapokban, a jó bor pedig az ünnepi alkalmak nélkülözhetetlen kelléke volt. A szólásokban, közmondásokban, dalokban és szokásokban gazdag folklóranyag tárul elénk, ami a népi kultúránkban betöltött szerepének fontosságát mutatja. Szinte érthetetlen, hogy ennek ellenére az etnográfusok érdeklődése milyen későn fordult a szőlő- és borkultúra kutatása felé. Nemcsak belső rendszerezésre törekvő munka nem született, hanem hosszú ideig igényesebb részlettanulmányokkal sem találkozunk. Századunk elején készült ugyan néhány táji ismertetés, ezek azonban már csak szűkös terjedelmüknél fogva sem nyújthattak mélyebb betekintést a problémakörbe (Jankó J. 1902a: 251–275; Gönczi F. 1914; Zoltai L. 1914: 57–68). 1950-ig csupán két nagyobb lélegzetű feldolgozás látott napvilágot, az egyik a kecskeméti szőlészet-borászatról (Szabó K. 1934), a másik Veszprém megye déli részének paraszti szőlő- és borkultúrájáról (Vajkai A. 1938b). Jól tükrözi a kérdés kutatásának egykorú helyzetét az, hogy a szakma első nagy szintézisében szűk másfél szövegoldal terjedelemben össze lehetett foglalni a témával kapcsolatos ismeretanyagot (Magy. Népr. II. 232–241). Az 1950-es években az anyagi kultúra, s ezen belül viti- és vinikultúránk kutatásában is új korszak kezdődött (Tálasi I. 1955: 18–19; 1972: 31–33). Igényes táji feltárómunka indult és számos értékes részlettanulmány született. (A tételes felsorolásoktól helykímélés céljából e helyen el kell tekintenünk, a tematikus részeknél, illetve a bibliográfiában azonban minden fontosabb munka említésre kerül.) Az 1950 és 1970 közötti időszak legkiemelkedőbb eredményei – mind a feltárt tényanyag, mind annak belső rendszerezése tekintetében – Andrásfalvy Bertalan és Vincze István nevéhez fűződnek. Mindketten egy-egy táji egység rendszeres vizsgálatával kezdték munkájukat, Vincze István figyelme azonban hamarosan a rendszerezés kérdései felé fordult. Abból a feltevésből indult ki, hogy a műveltség bizonyos elemei, elsősorban tárgyi emlékei – felfogásában akár a kultúra összefüggő szövetéből kiragadva is – alkalmasak arra, hogy az egész kultúra fejlődését reprezentálják. Így született meg a szőlőmetszőkések (1957), a borsajtók (1958a) és a borpincék (1958b) hazai tipológiája, de ez a törekvés érvényesül a tüzetesebb vizsgálatra kiválasztott táj, a borsodi Hegyköz szőlőművelését és borkészítését (1960a; 1960c), valamint a szőlőhegyek birtoklását és rendjét bemutató közleményében is (1961). Andrásfalvy Bertalan (1957) a budai és Buda-környéki vörösbor-készítés tanulmányozásából kiindulva a hazai vörösborkultúra eredetének, kialakulásának egész rendszerét vázolta fel. Az alapkérdések tisztázására törekvő vizsgálatok inspirálólag hatottak a további terepkutatásokra. Az 1970–1990-es években számos dolgozat, kis- és nagymonográfia készült egy-egy borvidékünk történetét, szőlőművelési és borkészítési gyakorlatát, eszközanyagát, bortárolását, népi építészetét, folklórját stb. illetően. Egyfelől a részfeldolgozások által nyert bőséges ismeretanyag, másfelől a történeti-néprajzi módszer alkalmazása hozzájárultak ahhoz is, hogy immár időben és térben nagyobb léptékű áttekintések is megfogalmazódhassanak. A Magyarország 14. századi szőlő- és borkultúráját felvázoló úttörő jelentőségű kísérlet (Belényesy M. 1955b) módszerének továbbfejlesztésével megszületett az Alföld 11–19. századi borkultúráját bemutató történeti-néprajzi monográfia (Égető M. 1993a). Főként a 18–19. századi szőlészeti-borászati szakirodalom információira támaszkodva elkészült egy főként szakszőlészeti szempontokat szem előtt tartó áttekintés 529is a Dunántúl úri, illetve uradalmi szőlészetéről (Csoma Zs. 1994–95). Korábbi kezdeményezések (Belényesy M. 1958b; Vincze I. 1961) után az 1980-as évek elejétől ismét megindult a szőlőhegyek rendjének és a szőlőhegyi közösségek (hegy-községek) életének új, történeti-néprajzi szempontú vizsgálata (Égető M. 1985, 1994, 1997; Néma S. 1994, 1995; Varga Gy. 1998; Filep A. 1999). A szőlő- és borkultúra – gazdaságot, életformát, műveltséget befolyásoló jelentősége miatt – a népi kultúra kutatóin kívül mindenkor számot tarthatott a társtudományok érdeklődésére is. Jelentős kutatások folytak és folynak a régészet, a művelődéstörténet, a nyelvészet, különösképpen pedig a gazdaságtörténet részéről. Ezek eredményeire az alábbiakban a megfelelő helyeken fogunk utalni.
BORTERMELŐ TÁJAK – TÖRTÉNETI BORVIDÉKEK
A HAZAI SZŐLŐ- ÉS BORKULTÚRA KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSÉNEK FŐBB SZAKASZAI
A HAZAI SZŐLŐ- ÉS BORKULTÚRA NÉPRAJZI KÉPE
A SZŐLŐ ÉS A BOR SZEREPE A NÉPÉLETBEN
A SZŐLŐBIRTOKLÁS RANGJA ÉS JELENTŐSÉGE
