BORTERMELŐ TÁJAK – TÖRTÉNETI BORVIDÉKEK
BORTERMELŐ TÁJAK – TÖRTÉNETI BORVIDÉKEK
A történeti Magyarország területének nagyobbik része mindenkor kedvező feltételeket kínált a szőlőtermesztéshez. A Kárpátok vonulatainak kivételével – melyek egyúttal a bortermesztés északi klimatikus határát is képezik – jóformán az egész ország területén megteremhetett a szőlő. A középkor folyamán a szőlőkultúra valóban meg is honosodott szinte mindenütt. Nem kétséges azonban, hogy az ökológiai adottságok nem voltak mindenhol egyformán kedvezőek. Már a 11–13. századra körvonalazódtak azok a vidékek, amelyek kiváló minőségű borokat teremtek (Mak-kai L. 1974: 48). A Kis- és Nagy-Küküllő vidékét, valamint a Szászföldet, ahol Erdély legjobb borai teremtek, Honterus János például 1566-ban készített térképén Wein-landnak, vagyis „borvidék”-nek nevezte. A több települést magukban foglaló kisebb-nagyobb tájegységeket, melyek évszázadok óta híresek voltak jó boraikról, történeti borvidékeknek nevezzük. A legrégibb és leghíresebb bortermelő táj a Szerémség volt. A szerémi bort az egész középkoron át a legjobbnak tartották. Nemcsak az ország területén kereskedtek vele, hanem külföldre is szállították. Hírét-nevét még a 18. században is legendák övezték. Utána következtek a somogyi, baranyai, pozsonyi, soproni, budai, egri, borsodi, nógrádi, majd a veszprémi és zalai, végül pedig az erdélyi borok. Borvidékeinknek ezt az első felsorolását (mely egyúttal rangsort is jelentett a maga korában) Oláh Miklós váradi püspök hagyta ránk 16. század elején írott munkájában (Oláh M. 1891: 551). A régebbi és újabb keletű elbeszélő források, amelyek Magyarország borbőségéről írtak, szinte kivétel nélkül megemlékeztek arról is, hogy milyen bámulatosan sokfélék az itt termett borok. A kortárs szerző úgy látta, hogy ahány borvidék, annyiféle a bor karaktere: „Nemes, erős, tüzes, édes, könnyű, középszerű borok minden válfajban előfordulnak” (Oláh M. 1891: 550).
Borvidékeink nevüket többnyire egy-egy városról vagy nagyobb településről kapták, mely az adott vidék kistáji központja volt. Például egri, pozsonyi, tokaji, szekszárdi, villányi stb. borvidék. Az is előfordult, hogy nem a névadó település szolgáltatta a legjobb minőséget. A borvidékek neveinek csak kisebb része valódi tájnév. Például Balatonmellék, Érmellék, Fertő-melléke, Szerémség stb. Jellegzetesen borvidéket jelölő tájnevünk a Hegyalja. Ma ez alatt a név alatt automatikusan Tokaj-Hegyalját értjük. Korábban azonban több jeles bortermelő táj viselte ezt a nevet: Aradi Hegyalja, Baranyai Hegyalja (ma Horvátországhoz tartozik és a Drávaszög részeként ismert), 530Erdélyi Hegyalja (Nagyenyed és Gyulafehérvár vidéke). A jelentésszűkülés oka mai nyelvhasználatunkban valószínűleg az, hogy e vidékek közül napjainkban egyedül Tokaj-Hegyalja tartozik hazánk területéhez. Ritkábban, de helyileg előfordult régebben a Kőszeghegyalja és a Pozsonyi Hegyalja elnevezés is. Egy-egy borvidék összefoglaló megjelölésére korábban használták még a megye nevét is. Ez főként olyan tájak esetében fordult elő, ahol az apróparcellás paraszti bortermelés dominált és általánosságban középszerű borokat termesztettek, például baranyai, somogyi, zalai stb. borok.
Egy-egy borvidéken több borfajtát is készítettek, de általában csak a legkiemelkedőbb minőségűvel szereztek hírnevet és piacokat. A filoxéravész előtt leghíresebb fehérbortermő vidékek voltak: a Fertő melléke, Pozsony környéke, a Balaton melléke, Neszmély és Tokaj vidéke, valamint az Érmellék. A legjobb vörösborokat a budai, a szekszárdi, a villányi, valamint az eger–visontai borvidéken termesztették. A Szerémség lehanyatlása után mindmáig a legnagyobb hírnevet Tokaj-Hegyalja szerezte, s nem kétséges, hogy ezt fehér aszúborának köszönheti. Tokaj vidékén kívül a 17–19. században még Miskolcon, egyes Bereg megyei bortermő községekben, továbbá Nyugat-Magyarországon Rohoncon, Ruszton, Sopronban, Pozsonyszentgyör-gyön stb. is készítettek fehér aszút. Vörös aszút Szentendrén és a ménesi hegyeken (aradi borvidék) állítottak elő. A Szilágyságban, Erdélyben a két Küküllő mentén és a Mezőségen savanykás fehér borok teremtek.
Magyarország bortermelő tájainak első rendszeres áttekintése a 19. század első felében készült (Schams F. 1832–33) és tizenhat borvidékbe sorolta azokat. Ez a beosztás csak megközelítő pontossággal vázolta még az egyes termőtájak elhelyezkedését. Az első és sokáig egyetlen borvidék Tokaj-Hegyalja volt, melynek területét már 1737-ben hivatalosan és pontosan körülhatárolta egy királyi leirat (Bodó S. 1979). Európában elsőként Magyarországon készült el a szőlő- és borkultúra valamennyi fontosabb kérdését felölelő, egységes szőlészeti statisztika (Keleti K. 1875). A Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium ennek alapján munkálta ki 1880-ban a borvidékek első teljes és hivatalos beosztását, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermelés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér- és mennyi a vörösbor. Ez a közigazgatási egységekhez (kerületek, megyék) igazodó beosztás az összes bortermelő községet besorolta valamely borvidék területébe. 1896-ban, a filoxéravész után, az állami támogatással, illetve irányítással végbemenő rekonstrukció idején készült el a borvidékek második hivatalos beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg is a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét és biztosítani az egy-egy borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ez a beosztás messzemenően figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A borvidékek területébe nem sorolt be minden érintett községet, csak a minőségi bort termesztőket. Így 18 borvidéket állapított meg: 1. ruszt–sopron–pozsonyi, 2. pest–nógrádi, 3. buda-sashegyi, 4. somlyói (ma: somlói), 5. neszmélyi, 6. eger–visontai, 7. abaúj–miskolci, 8. tokaji, 9. szerednye–visznai, 10. munkács–nagyszőlősi, 11. érmelléki, 12. ménes-magyaráti, 13. versec–fehértemplomi, 14. szekszárdi, 15. pécs–villányi, 16. badacsonyi, 17. Balaton-melléki borvidék, 18. Erdélyrész borvidékei. 531Borvidékeink közül az idők folyamán egyesek lehanyatlottak, mások pedig felemelkedtek. A nagyhírű szerémségi borvidéket a 16. század elején előrenyomuló török hadak pusztították el. Ezzel egy időben, részint ennek köszönhetően is, lendült fel az addig jóformán ismeretlen tokaji borvidék, s egy-két évszázad alatt minden más borvidéket elhomályosító hírnévre tett szert. A 18. században német telepesek munkája nyomán jött létre Versec és Fehértemplom vidékén a bánáti borvidék, a Vértesalján pedig a móri borvidék.
Borvidékeink elhelyezkedésében a filoxéravész (1875–1890) következményeként markáns területi átrendeződés zajlott le, ami a borok minőségi megoszlásában is maradandó változásokat idézett elő. Míg a filoxéravész előtt a magyar borvidékek túlnyomó része domb- és hegyvidékeken helyezkedett el, addig a filoxéravész után a termőterületek nagyobbik része síkvidéken, főként az Alföldön foglalt helyet. A hegyi szőlőknek ugyanis csak mintegy 60%-át rekonstruálták, a homoki szőlők területe viszont a filoxéravész előtti kiterjedésének háromszorosára növekedett. Ma már alig tudunk valamit például a nyúli borvidékről, de a száz-százötven éve még híres budai szőlőknek is csak az emléke él. Ezzel ellentétes módon az Alföld régi, paraszti szőlőkultúrájának emlékét éppen a 19. század végétől óriási méreteket öltő homoki telepítések homályosították el a köztudatban. Új bortermő tájak azonban nemcsak az Alföld homokján keletkeztek, hanem a Dunántúl hasonló adottságú térségein is, például Ászáron, Móron, a Balaton déli partján és a Bükkalján. A kevesebb, de jobb minőséget adó hegyi szőlők arányát rontotta az is, hogy a magas telepítési költségek miatt a történelmi jelentőségű hegyi borvidékeken belül is térszíni átrendeződés következett be. Sok helyen nem a nehezen munkálható köves lejtőket tették ismét termővé, hanem a hegyek lábánál, sokszor csaknem sík területeken hozták létre az új ültetvényeket. Míg a filoxéravész előtt a hegyi szőlők területe háromszorosa volt a homoki és egyéb síkvidéki szőlőknek, ez az arány az első világháború kitörésekor már csak fele-fele volt. A háborút lezáró trianoni béke eredményeként tovább romlott a hegyi és homoki szőlők aránya. Borvidékeink egyharmada rekedt országhatárokon kívül, de ezek túlnyomó része hegyi, illetve dombvidéki szőlő volt. Például északkeleten a munkács–nagyszőlősi borvidék, keleten az Érmelléke és a ménesi borvidék, továbbá nyugaton Pozsony és Ruszt környéke. A homoki szőlőknek viszont csak mintegy 10%-a (délen Szabadka és környéke) került a határon túlra. Az új helyzetben évente megtermett 3–4 millió hl-nek immár csaknem kétharmadát a kevésbé piacképes homoki (és egyéb síkvidéki) borok alkották. A trianoni békediktátum következtében elszakított termőtájakat 1924-ben törölték a besorolásból, önálló borvidékké lett viszont a móri, a nyírségi, valamint a somogyi és zalai termelési körzet. Borvidékeink legújabb, ma is érvényes beosztása 1977-ben készült el hármas tagolás alkalmazásával: I. szőlőtermő tájak (alföldi, észak-dunántúli, dél-dunántúli, észak-magyarországi), II. borvidékek (csongrádi, hajós–vaskúti, kiskunsági, ászár–neszmélyi, badacsonyi, balatonfüred–csopaki, Balaton-melléki, etyeki, móri, pannonhalma–sokoróaljai, somlói, soproni, dél-balatoni, mecsekaljai, szekszárdi, villány–siklósi, bükkaljai, egri, mátraaljai, tokajhegyaljai), III. bortermő tájak (megyei tagolásban, egyenként felsorolva).
