AZ IRTÁS
AZ IRTÁS
Az irtás elsősorban az erdő kivágását és a terület rétté, legelővé vagy szántófölddé való változtatását jelentette. A Kárpát-medencében a legtöbb földet kétségkívül az erdőtől hódította el a parasztság. Úgy tartják, hogy földművelésre csak a keményfától kiirtott erdő helye alkalmas. Az irtás első nagy időszaka az Árpád-korban, a 11–13. században zajlott le, akkor, amikor nemcsak a falvak alakultak ki, hanem azok határai is egyre szilárdabb formát öltöttek. Ez a korszak egybeesett a tőlünk nyugatra 305elterülő országok irtásainak befejező időszakával. A második olyan korszak, melynek nyomán lényegében a mai termőföldterület a legtöbb település körül véglegessé vált, a 18–19. század, a török uralom után következő korszak, amikor az egykori falvak újra történő megszállása, a telepítések, majd a lakosság ugrásszerű növekedése ezt szükségessé tette. Ebben az időszakban megindul az erdők fokozott védelme, mely az 1836. évi törvénnyel együtt lényegében lezárta az irtások terjeszkedését.
68. ábra. Az irtás eszközei: a–c) irtókések (Vas vm.); d) ortókapa, Nagyhuta (Abaúj-Torna vm.); e) csákány, Nagyhuta (Abaúj-Torna vm.); f) kétágú ágaskapa, Kishuta (Abaúj-Torna vm.)
306Az irt, ort szavunk szókincsünk legrégibb rétegéhez tartozik, és lényegében az arat azonos tőből származó szótól különült el. Történetét a szamojéd nyelvig lehet nyomon kísérni, ahol jelentése „oszt” (TESz II: 235). Az Árpád-kortól kezdve Orihwan, vrtuan (irtvány) stb. alakban helynévként fordul elő, míg 1404-től közszóként is feljegyezték. A vész „irtás” jelentése ugyancsak az Árpád-korig követhető, maga a szó feltehetően finnugor eredetű. Takács Lajos kimutatta, hogy különböző formában és mértékben az egész magyar nyelvterületen ismert. 1320-tól rendelkezünk adatokkal a vágás „irtás” jelentésű szavunkra, melynek alapszava az ugor, esetleg a finnugor korig rendelkezik megfelelőkkel. Mindezekhez a szláv terminológia egész sora járult, melyeket a földrajzi nevek mai napig megőriztek (Láz, Terebes stb.), sőt még francia-vallon telepesek is saját nyelvükön nevezték a kiirtott erdő helyén létesült falvakat (Tállya).
Az irtásra kijelölt erdőben először a fákat kellett kiszárítani, ami a legtöbbször kerengetéssel történt, vagyis a kivágásra ítélt fákról többnyire tavasszal, amikor a nedvkeringés már megindult, körben lefejtették a kérget. Ezzel további életét megakadályozták, a fát megaszalták. Az aszalás terminológiája a Kárpát-medence különböző részeiről ismert és így általánosnak tekinthető. 1627: „Új vészben Lázár András Uram számára irtottunk ... két falu két nap aszalta vala” (Ditró, Csík m. – SzT. 1: 454). 1627: „Vész pataknál tudok egy Aszalmányt, azt tudom, hogy ő aszalta” (Só-falva, Udvarhely m. – SzT. 1: 454). Székelyföldön az erdőirtásnak mindkét módja szokásban volt. Aszalták az erdőt, utána pedig vagy felhasználásra elszállították, vagy felégették. „Az aszalás úgy történt, hogy körberódalták, meggyűrűzték a fát, a kérgét lehántották, azért, hogy az ’aszalt’ fa őszire kiszáradjon, könnyen ledönthetővé, meggyújthatóvá, felégethetővé váljon.” Orbán Balázs panaszolja is, hogy „... meggyújtják a gyönyörű őserdőket: a szél tovakapja a lángot, több száz, néha ezer hold erdőséget hamvasztva el” (Imreh I. 1983: 181).
Nyugat-Magyarországon egészen hasonló rendszert talált Takács Lajos. „A kerengetés – vagy más szóval: az aszalás – az erdő kipusztításának a legegyszerűbb formája, mely arra is lehetőséget adott, hogy az irtást olyan körültekintő módon végezzék, hogy közben az erdő fáit kiválogassák, értékesebb darabjait óvják és megőrizzék, és egyáltalában a gyakran feleslegesnek és eltüzelésre ítélt irtási mellékterméket ésszerű módon hasznosítsák” (Takács L. 1980: 156). A lábon száradt fát a mesterek sokkal jobbnak tartották, s ezért szívesen vásárolták. Az irtások egykori emlékét az Aszó, Aszaló és más ide kapcsolható földrajzi nevek is megőrizték.
Az irtásnak nálunk is két alapformája volt használatos: az egyik az égetés, amikor a kiszáradt, esetleg ledöntött fákat felgyújtották és elégették. Az ott maradt hamu bizonyos mértékig megtermékenyítette a földet, melyet a tuskók kiszedése után termelésbe lehetett fogni. A másik, amikor az eleven vagy kiszárított fákat kidöntötték és azt építkezésre, tüzelésre felhasználták. Az előbbit ott alkalmazták, ahol nagyon bőviben voltak a fának, míg az utóbbi lassan kiszorította az előbbit, hiszen az erdők fogyásával mind nagyobb értéke lett a fának. A kettő között foglalt helyet az az eljárási mód, amikor a haszonfákat kivágták és elszállították, a gallyakat és az aljnövényzetet pedig felgyújtották. Ez a forma helyenként még a 20. században is előfordult.
Amennyiben nem égették fel az erdőt, az aljnövényzetet, illetve a parlagon meggyökeresedett bokrokat ki kellett irtani. Erre szolgáltak az egyenes vagy hajlított 307pengéjű ágvágók (kardok), illetve súlyos kések, melyeket később ágszedésre, vágásra is használtak. A nagy múltú szerszámok történetét egészen a keltákig lehet követni, az ő révükön, majd a rómaiak révén Európa jelentős részén elterjedt (Takács L. 1980: 180–191).
A fahulladék, de különösen a fatönkök miatt először csak kézi eszközökkel kerülhetett sor a talaj feltörésére. Ennek alapvető eszköze az ásó, a kétágú és tővágó kapa, és ezek után a laposkapa. A feltörés után próbálkozhattak csak a terület felszántásával.
Az irtást a szegényebbek, a zsellérek maguk végezték, de voltak olyanok, akik ezt a nehéz munkát bérért vállalták. Ezek többnyire napszámosok voltak már a korai időszakban is. 1590: „... fizettem az erdővágó szolgáknak 8 napra 12 embernek ...” (Kolozsvár, SzT. 2: 296). A Dunántúl nyugati felében is azok közül a legszegényebb zsellérek, majd agrárproletárok közül kerültek ki az erdőirtók, akik egyébként nyáron részesaratást, cséplést vállaltak, mivel az erdőirtás időszakát ezzel a munkával jól össze lehetett egyeztetni. Az erdőirtás, de még inkább telepítés jellegzetes munkásai a debreceni vákáncsosok, akiknek nevével 1820 körül találkoztunk először. 1921-ben csaknem ezer család lakott a Debrecen körüli irtványokon. A várostól 6–8 hold földet kaptak, melyből a tuskót kiszedték, a csemeték között kukoricát, krumplit termelhettek. Földbe süllyesztett házakban laktak, s az agrárproletárius legszegényebb rétegét alkották, akiknek nagy része még a 20. században sem tudott írni-olvasni (Balogh I. 1936; Miklós Zs. 1972).
Az irtás, a talaj termővé tétele rendkívül nehéz munka volt. A legtöbb helyen általánosságban tudták, hogy egy magyar holdhoz mennyi munkaerő szükséges. Füzérkomlóson 1858-ban megállapították, hogy a nyíres erdő kiirtása éppúgy, mint a bokros terület megtisztítása egy holdon (1200 négyszögöl) 8–16 férfimunkát kívánt egy napra. Más volt azonban a helyzet, ahol a nagy sűrűség vagy a vastag tölgyfagyökerek akadályozták a munkát; ilyen esetben egy embernek 48 munkanap is kellett a fák kidöntéséhez és a gyökerek kiszedéséhez. Csak ezután következhetett a talaj feltörése.
