A NAGYHALÁSZ
A NAGYHALÁSZ
A nagyhalász – ahogy a feudalizmus századaiban, a 19–20. században is – nagyhálóval, azaz tavi vagy folyami kerítőhálóval, akcióközösségben halászót, nem pedig halászati „nagyvállalkozót” jelentett.
140Herman Ottó (1887–88) úgy jellemezte a bokornak, kompániának, felekezetnek nevezett akcióközösséget, hogy a több darabból összeállított kerítőhálójuk egyes részeit a tagok készítették el, a háló tehát közös tulajdonukban volt, a csapaton belül szigorú munkamegosztást valósítottak meg, a hasznon pedig egyenlő arányban osztoztak. Az ilyen, nemcsak munka-kooperációt, hanem vagyonközösséget is jelentő bokorszervezet „utóéletét” a 20. században is megtalálták a kutatók, különösen a céhes múltú halászok körében (Solymos E. 1965: 39; Szilágyi M. 1979). Meg kell azonban jegyeznünk: már a feudalizmus kori forrásokból lehet következtetni arra, hogy nem volt szükségszerűen közös tulajdonban a bokor használta kerítőháló; a halásztató földesúr is, vállalkozó bérlő is lehetett hálótulajdonos, és ilyen esetben „egy rész a víz tulajdonosáé/bérlőjéé, egy rész a hálóé, egy rész a halászoké” elvet követve osztoztak meg a zsákmányon.
A 19–20. század fordulója tájt – e tendenciától függetlenül – még viszonylag gyakori, hogy a bokor, ha nem is tudott önállóan bérlethez jutni, közös tulajdonban lévő teljes szerszámkészletével – „részesként” – vállalt munkát a vállalkozó-bérlő vízterületén. Mind jobban terjedt azonban, különösen a két világháború között, hogy a bérlő a saját hálóival halásztatott: csak halászmestert alkalmazott, aki a napszámosként vagy hetibéresként felfogadott, nem feltétlenül „tanult” halászok alkotta alkalmi akcióközösséget irányította. Ekkor már a céhes múltú halászok is mind nehezebben tudták érvényesíteni azt a törekvésüket, hogy az ifjú nemzedék az iparosokra jellemző módon váljon „tanult halásszá”. Akik a bérlő hálóhúzó napszámosai lettek, hivatalosan nem „inaskodtak”, csupán „belenevelődtek” a legszükségesebb ismeretekbe. Az összes halászszerszám készítését, javítását-karbantartását és használatát, melyet az „igazi” halásznak valaha tudnia kellett, már csak azok akarták elsajátítani, akik „kishalászként”, s mert csak ők számítottak „igazi halásznak”, szerencsés esetben a bérlő „halászmestereként” reméltek megkapaszkodni a rohamosan csökkenő létszámú halásztársadalomban.
Függetlenül attól, hogy a bokor vagyoni közösséget jelentett-e vagy csupán a nagyháló kezeléséhez feltétlenül szükséges munkaszervezési forma volt, a nagyhalász elnevezés a 20. században is ’nagyhálóval halászó’-t jelentett. Nagyhálónak tekintettek minden olyan hálófélét – a méretében a meghalászandó vízhez igazodó gyalom és a folyami kerítőháló mellett tehát a lapsolót, a balinthálót, a kecsegehálót is –, melyeknek kezelésekor több embernek kellett együttműködnie. A csapaton belüli munkamegosztás legfőbb elvei a „bérmunkássá” válás után is érvényesültek. Ahogyan azt Solymos Ede (1965: 207–212) részletesen bemutatta: a győri Duna-szakaszon a halászmester vezette a bandát, volt a ladikban egy-egy első evedzős, második evedzős vagy húzató, kormányos vagy hálómester, parás, két laptáros pedig a parton tartotta a háló kintjáró végét, a partra húzáskor az alsó inat a két evezős, a parás inat a hálómester és a laptáros szedte, a másik laptáros pedig az inat taposta, hogy a hal alatta el ne szökjék; Tolnán hat ember ült a ladikban: a gazda (stujermester) mint kormányos, elöl az inas (granclis), középen a legény (mittruder) evezett, ismét egy inas (knébruder) és egy legény következett, akik a hálót dobálták a vízbe, a két laptáros pedig a parton haladt, majd amikor a ladik a partra ért, a hálómester és a laptáros a parás-, a két legény az alsó inat húzta, az inasok feladata az ín „letartása” volt. Hasonló munkamegosztás érvényesült a két ladikból elvetett és a víz közepén felszedett 141lapsolóval való halászatkor. Szolnokon például mindkét ladikban ült egy-egy mester, akik elvetették a hálót, egy-egy inahúzó, illetve kranglis, akiknek az evezés volt a feladata; felszedéskor pedig az inahúzók az alsó inat, a mesterek a felső inat szedték be, míg a kranglisok tartották evezőikkel a ladikot (Szilágyi M. 1995: 192).
