A HALÁSZATI TÁRSULATOK ÉS A BÉRLŐHALÁSZAT
A HALÁSZATI TÁRSULATOK ÉS A BÉRLŐHALÁSZAT
A halászati törvény tehát – kivéve az ún. zárt vizeket, valamint az olyan nyílt vizeket, melyeken „a halászat a szomszéd birtokosok érdekeinek sérelme nélkül és okszerűen űzhető” (14. §) – feltételként határozta meg halászati társulatok megalakítását, így hidalván át a szétaprózott halászati jog és a kapitalisztikus vállalkozások létrehozásának lehetősége között feszülő ellentétet. A törvényben megfogalmazott elvek és a minisztériumi direktívák alapján a törvényhatóságok vezetői – a megyék 137alispánjai, törvényhatósági jogú városok polgármesterei – voltak kötelesek megalakítani a társulatokat, miután a bejelentett halászati jogosultság nyilvános tárgyaláson való elismertetése megtörtént. A „halászati jog csak társulva hasznosítható” alapelv abban is kifejeződött, hogy ha a társulat a hatóság kezdeményezése ellenére sem alakult meg, illetve nem alapszabály szerint működött, a vizet a hatóság adta hat évre bérbe. (A halászati társulatokról lásd: Répássy M. 1899, 1903a, 1914, illetve Solymos E. 1955a, 1994, 1995)
Bár az állam kezdeményezte, ha kellett, közigazgatási úton ki is kényszerítette a társulattá alakulást, kapitalista jellegű tulajdonhasznosító és érdekvédelmi szervezetek létrehozása volt a cél. Mindazok kötelezően tagjai lettek a társulatnak, akiknek parti birtokuk, illetve az úrbéri elkülönözés után a jogfolytonosság értelmében halászati joguk volt. Ám a szavazati jog és a haszonból való részesedés a „részvénynek” tekintett vízterület nagyságától függött, a döntés tehát a legnagyobb birtokosok kezében volt. Az éves közgyűlésen alakították ki, a halvédelemnek a törvénybe foglalt elveivel összhangban, az üzemtervet, valamint határoztak a bérbeadás feltételeiről, vagyis arról, hogy a társulati vízterületet egyben vagy szakaszokra osztva bocsátják-e árverésre. Arra nézve nem volt semmiféle kritérium, hogy egy-egy halászati társulatnak mekkora vízterülettel kell rendelkeznie. A két világháború között a „Balatoni” 106 549 kat. holdon, a „Velencei tavi” 3967 kat. holdon egy-egy társulatot jelentett, a nyolc dunai társulat közül a legnagyobbnak, a „Dunaföldvár-Bátai”-nak 16 272 kat. hold, a legkisebbnek, a „Mosoni”-nak (a Kisdunán) 1319 kat. hold volt a vízterülete, egy társulattá szerveződött a „Marcali” 81 kat. holddal, a „Hernádvízi” 1017 kat. holddal, a „Miskolcvidéki-Sajóvízi” 1372 kat. holddal. A Körösökön és holtágain viszont a halászati joggal rendelkezők összesen hat társulatot alkottak (Homér J. 1932: 25–27). Bár a törvény kötelezett volna rá, a jelentéktelen patakok és belvizek társulatai – a felvidéki pisztrángos patakok kivételével – meg sem alakultak vagy csak rövid ideig működtek. Ha mégis ígértek e kisvizek valamelyes hasznot, nem jelentettek persze „szabad prédát”: a parti birtokosok képviseletében a községi elöljáróság bérbe adta. Csákánydoroszló (Vas m.) elöljárósága például – a parti birtokosok nevében – 1942-ben négy évre kötött a Vörös-patakra bérleti szerződést négy helybeli lakossal, akik évi 100 P megfizetését vállalták (Csaba J. 1973: 141–142).
Maguk a halászok a törvény végrehajtása során döbbentek rá, hogy a társulati vizekért nemcsak ők licitálhatnak az árveréseken. A törvény ugyanis oly módon nyitott utat a szabad vállalkozásnak, hogy nem kötötte képzettséghez a halászjegy kiváltását. A befektethető tőkével inkább rendelkező kereskedőknek, földbirtokosoknak, vezető tisztviselőknek nagyobb esélyük volt tehát bérlethez jutni és halászati üzemet szervezni, mint a halászoknak, akik ily módon alkalmazotti vagy „albérlői” helyzetbe kényszerültek.
A törvénynek ez a halászok által gyakran panaszolt hibája nyilván a halászat „ősfoglalkozás” felfogásával függött össze. Csak a céhes múltú halászokra volt jellemző – néhány Duna menti városban – a mesterség „iparként” való elsajátítása. Az ország nagyobb részén ugyanúgy a hagyományokba való belenevelődés útján szerezték szakismereteiket a halászok, mint a földművelők. Függetlenül azonban attól, hogy inaskodott-e s legényként vándorolt-e ifjú korában, avagy az öreg halászoktól elleste, s munka közben tapasztalta ki a halászfortélyokat, minden „igazi” halász 138fölöttébb büszke volt a mesterségbeli tudására. Danicska József mindszenti halász például, akinek a halászat nem volt „tanult mestersége”, hiszen nem inaskodott halászcéhben, így kesergett: „egyike a legnagyobb bajoknak az, hogy a rendes, tanult halászokat leszorították a halászati térről a sokszázával, gomba számra termett kontárok, kiknek alig van valami sejtelmük azok rendjéről ... A bérbe adó tulajdonosok az okozói ezen bajoknak, kik nem nézik, hogy vajon tudja-e hasznosítani, szabad-e neki halászatot bérelni” (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz).
Hiábavaló volt a halászok protestálása: a tőkés vállalkozók a halászatban is mind nagyobb teret nyertek. A 20. században már kivételes eset volt, ha valamelyik halászmester, illetve a szövetkező kishalászok egy-egy bérleti ciklus idejére jelentős halászóvízen önálló vállalkozók lehetettek (szépirodalmi feldolgozás: Kádár L. é. n.). A bérlőhalászat egyértelműen a nem halász vállalkozók, gyakran halkereskedők halászokat sújtó önkényeskedésével lett azonos értelmű – legalábbis az 1950-es évek halász-emlékezéseiben (lásd például Lakos Gy. 1954 riportjait).
A halászoknak a „kontár” bérlők elleni indulata a patriarchális viszonyok szétzilálódásának kifejeződése, nem feltétlenül a hozzáértés elvitatását jelenti. Hiszen a vállalkozók egy része – bármennyire messze került is a kétkezi munkás halászok életformájától – halász őseire hivatkozhatott: rokoni szálak fűzték a kétkezi munkás halászokhoz. A Dunán a két világháború között Dunaföldvártól Bajáig az eredetileg tolnai halász Isgum család tagjai szerezték meg a bérleteket és irányították a halkereskedelmet; névleg ugyan a céhes hagyományokat még valamelyest folytató „család”, gyakorlatilag az egyik jogvégzett tagja, a „Doktor” volt a bérlő. Az Isgu-moknak sem volt azonban folyamatos a monopolhelyzetük, ahogy a 20. század első évtizedeire emlékezők tudni vélték – olykor más tolnai, vagy onnan elszármazott, céhes múltú halászok emelkedtek bérlő-vállalkozóvá (Solymos E. 1965: 46, 1995: 65–66 – vö. Révfalviné Kern Z. 1992: 12–33). Az Alsó-Tiszán a szegedi halászati vállalkozók – a magukat „ősi halász családból” származóknak tekintő Bitók, Antalffyak, Bárkányiak – befolyási övezete Zentától Csongrádig, olykor Szolnokig terjedt: nem szegedi és nem „fisér” (azaz: a halásztatásban is érdekelt halkereskedő) származékok tartósan nem tudtak bérlethez jutni (Szilágyi M. 1992a: 169–170; Bárkányi I. 1996).
