SZABAD HALÁSZAT
SZABAD HALÁSZAT
A „halászati szabadságról” szólva a halászok vélekedését közvetítő korai néprajzi irodalom eléggé nagyvonalúan általánosított. Herman Ottó megfogalmazása szerint (1887–88: 138–142) „régen” mindenki szabadon halászhatott: „a halászat szabad ipar volt”. A „szabadság”-fogalom ilyen használatával már a kortársak sem értettek egyet. Hunfalvy Pál (1888: 228) a Herman-monográfiáról írt kritikájában például azt fejtegette, hogy a „szabadság fogalma nyilván kétféle, melyet Herman Ottó egymástól nem különböztet meg, s melyet a földmívelés példájával világíthatni meg. Nálunk minden ember ekét és vonómarhát szerezhet magának, ebben nincs szabadtalanság; de különbség áll elő, ha kérdezzük, a maga földjét vagy másét szántja-e... A föld-mívelésnek szakasztott hasonmása a halászat. Ha pénzem és kedvem van, mindenféle halászati szerszámot szerezhetek magamnak, de kérdés, hogy van-e folyóm, tavam, hogy halászhassak.”
121Hunfalvynak volt igaza: természetesen nem lehetett akárkinek, akárhol halásznia. Maguk a halászok mégis – a múltra emlékezve – „szabadnak” emlegették a halászatot. Jankó János (1902a: 303–304) – a balatoni halászat kapcsán – így általánosított: „a nép ... mindig szabad halászatról beszél s vallja, hogy az megvolt a hatvanas évekig”. Pedig – fejtegeti – „a víz mindenkor a község birtokosáé, az uraságé volt, s azt a nép bizonyos szolgálatok fejében halászhatta”. Csalog József (1940: 236), jól tudván persze, hogy „a halászat joga mindenkor szabályozva volt”, így foglalta össze a sárközi öregek „egybehangzó állítását”: „régente mindenki halászott, aki csak járni tudott”. Nyárády Mihály (1938: 390) az 1910–1920-as években a Rétközben hallotta emlegetni „úton-útfélen” a szabad halászatot, noha – bizonyítja ő is – „a rétközi halászóhelyek az egyes helységek földesuraságának osztatlan közös tulajdonai voltak”.
Valahol viszont valóban szabadon, bár rendszerint valamilyen csekély halmennyiség beszolgáltatására kötelezetten halászhattak mindazok, akiknek halászszerszámaik voltak. Olyan szerszámaik természetesen, melyek a nem tilalmas vizek meghalászására voltak alkalmasak. Az halászhatott ugyanis szabadon, aki tiszteletben tartotta a tilalmat. A 16–17. századi urbáriumokból az ilyen értelmű „halászati szabadság” is kiolvasható (lásd az urbárium-közléseket: Makkai L. 1954; Maksay F, 1959; Jakó Zs. 1944; Prodan, D.–Ursuţiu, L.–Ursuţiu, M. 1970; Prodan, D. 1976).
A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza, 122szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”
Halászként összeírt személy azokon a vidékeken is feltűnően kevés, ahol a természeti körülmények arra kényszerítették a lakosokat, hogy a földművelés-állattartás mellett halásszanak is. 1645-ben például a munkácsi uradalomban 3977 háztartást írtak össze, s közöttük mindössze 20 halászt. Ezeknek a halászoknak egy része sem a síkvidék folyóin és kiterjedt vízállásain halászott, hanem a hegyek között lakván, a tilalomban tartott patakokról volt köteles a konyhára pisztrángot és kövi halat szolgáltatni. Erdélyben szintén tilalomban tartották a patakokat, és az ezek „eldugásá-val” kialakított halastavakat, s ezekből egy-egy faluból „halászként” az urbáriumba felvett 2–3 jobbágy szolgáltatta a halat (Makkai L. 1954: 489–504; Jakó Zs. 1944: 54–65, 116–123, 145–152). Általánosítva is fogalmazhatunk: a csupán kisebb értékű halászó vízzel rendelkező birtokos éppen úgy kijelölt tilalmasokat, ahonnan elvárta a konyhára való halat, mint az, aki a Duna, a Tisza vagy a Balaton mentén rendelkezett halászati joggal. A halászóvizek értékére-értéktelenségére nincsenek egzakt mérőszámok: olyan minőségű halról kellett gondoskodniuk a jobbágyoknak az udvarház számára, amilyen akadt a „saját” vízben, vagy pénzért kellett beszerezni.
Nemcsak a „halászként” számontartott jobbágyától várta el persze a földesúr, hogy halásszék a számára: az ebédhal-szolgáltatást minden jobbágytól, aki halászni akart, megkövetelhette. Kapuvár (Sopron m.) 1597. évi urbáriumában például azt rögzítették, hogy „minden személy, az ki az ur őn[agysá]ga földén halász ... szergyárás szerént minden héten Ebédhalat ad, de ugy kell érteni, hogy egyik héten egy, az másik héten ismeg az másik” (Lukács K. 1953: 285).
Az urbáriumok tehát azt tükrözik, hogy korántsem volt általános egyes jobbágyok „halászként” adminisztrálása. Gyakoribb volt, hogy a „falu” szolgált halászattal, és a bíró volt köteles a tilalmas halastó jövedelmével is elszámolni. 1632-ben és 1648-ban Petrahón (Zemplén m.) a faluközösség kötelességévé tette az urbárium, hogy az ereket megrekessze, s ami „számos halat fognak, annak két reszet urunk eő nagysaga szamara adgiak be, harmada az falue”, s emellett „Halász penzt tartozik az falu adni annuatim niocz forintot” (Makkai L. 1954: 195). Ezekben a halászattal szolgáló falvakban vagy minden parasztgazda „mellesleg” – de nem elhanyagolható jelentőségű mellékfoglalkozásként, hanem a vízrajzi viszonyok jelentette kényszernek engedelmeskedve – halász is volt; vagy a faluközösség tartotta számon, hogy kik szoktak halászni, s tőlük várta el a teljesítést, ha halászati szolgálatra kötelezték a falut. A szolgáltatására kötelezésnek pedig feltétele, hogy a faluközösségnek a nem tilalmas vizekre vonatkozóan teljes rendelkezési joga volt. Azaz: „szabadnak”, bár a faluközösség által szabályozottnak tekinthető a halászat mindazok számára, akiknek voltak alkalmas halászati eszközeik.
