JOGGYAKORLAT A FEUDALIZMUS SZÁZADAIBAN
JOGGYAKORLAT A FEUDALIZMUS SZÁZADAIBAN
A magyar halászati jog középkori történetét Degré Alajos (1939) foglalta össze. Az okleveles forrásokból úgy következtetett, hogy a honfoglalás korában teljes volt a halászati szabadság; csak a 11. századtól fordulnak elő – s mind gyakrabban – a halászatot érintő királyi adományozások, ami a vizek magántulajdonba kerüléseként értelmezhető. A 11–12. század fordulóján Kálmán király e folyamatot más irányba igyekezett terelni: a német jogfelfogást követve kísérletet tett a halászat (és a vadászat) regaleként kezelésére. Vannak ugyanis adatok arról, hogy a már magántulajdonba került vizeket a király visszavette. Kísérlete azonban nem változtatta meg a kialakuló gyakorlatot: a halászó vizek – mindig földbirtokhoz kapcsoltan – a 12. században is királyi adományként tűnnek fel az oklevelekben. Az nem fordult elő, hogy az uralkodó csak halászati jogot adományozott volna, földbirtokot nem. Pedig a halászat regale jellegéből ennek kellene következnie. Az oklevelek megörökítette víztulajdonosok a középkor századaiban leginkább egyházi intézmények, ritkábban világi birtokosok.
A 13. század első évtizedéig a király halászó szolgákat is adományozott a halászati joggal együtt, akik halat szolgáltattak uraiknak a halasokból. A döntő változás II. András uralkodása idején következett be; annak részeként, hogy a személyes – hűbéres – függésen alapuló földbirtoklás lassan magántulajdonná szilárdult. Ekkor kezdték a halászati jogot a földbirtok tartozékaként meghatározni. Az ingatlan és a halászati jog mind szorosabb összekapcsolódásának folyamata a mohácsi vészig tartott, de még ebben a korszakban sem jelentette mindig és mindenütt a víz és a parti birtok elválaszthatatlanságát. A halásztatás gyakorlata is megváltozott. Az 1351. évi jobbágytörvénytől halászó szolgákról bizonyosan nem beszélhetünk: ekkorra már a jobbágyságba olvadtak be az ún. „szolgálónépek” (vö. Heckenast G. 1970), s a halászattal – vagy halászattal is – foglalkozó, uruk konyháját hallal ellátó jobbágyok társadalmi helyzete alapvetően nem különbözött a jobbágyság egészétől. A földművelés-állattartás mellett halászattal is foglalkozó jobbágyokat „külön halászosztály nem létében” lehet halásznak tekinteni. Nyilván ilyen értelemben emlegettek a kortársak – Degré értelmezte így az adatokat (1939: 104) – a 16. század elején csupán Szegeden 3000 halászt.
A halászati jog tehát a földbirtok tartozéka volt. A 16–17. században mégis – nyugati példa nyomán – általános lett az a jogértelmezés, mely a halászatot regale eredetű nemesi előjognak tekintette, azt is elismervén, hogy a városok, a kiváltságos területek lakóit egyetemlegesen szintén megilleti ez a jog. Velejárója volt e felfogásnak, hogy az egyházi és világi birtokosok a legértékesebb vizeiket tilalmasnak nyilvánították. A jogtulajdonos ezeket egyéb regalekhoz hasonlóan igyekezett hasznosítani: 120vagy robotot igénybe véve a maga hasznára halásztatott, vagy a hasznosításra vállalkozó halászoktól, akik városi polgárok is, a maga jobbágyai is lehettek, zsákmányrészt, illetve éves bérleti díjat követelt. A másodrendű, de még jövedelmezően hasznosítható vizeket (vidékenként és koronként változó) zsákmányrész ellenében jobbágyfalvak vagy jobbágyok vállalkozó közösségei halászták. A értéktelen, külön jövedelmet nem ígérő kisvizeken szabad volt a halászat a jobbágyok számára. Ezek hasznából ki-ki a faluközösség által kialakított, hagyomány szentesítette rendtartás szerint részesedhetett. Nyilván „a faluközösség egyetlen tagja sem szerezhet előnyöket mások rovására” elvet érvényesítve szervezték meg a halászatot – hasonlóan a legelő, a rét, a nádas hasznosításához. Kivételesen – a Fertő tó mellékéről ismerünk rá példát – a jobbágytelkek tartozékaként is kezelhették a falu határában lévő halá-szóvizeket (részletesen: Andrásfalvy B. 1970b).
A halászattal kapcsolatos jogfelfogás tehát két, eléggé szilárd pilléren nyugodott a feudalizmus idején:
– noha a halászatot nemesi előjognak tekintették, a jobbágyok számára sem volt „tilos” halat fogni, sőt a birtokosok kötelezték jobbágyaikat a vizek hasznosítására, ami azonban másféle földbirtokos–jobbágy viszonyt feltételezett, mint a szántóföld-, a legelő- vagy az erdőhasználat;
– a halászati jog hasznosításának vidékenként és koronként különböző gyakorlatát a vizek közötti értékkülönbségre tekintettel alakították ki: ugyanaz a jogtulajdonos is másképpen kezelte a minőségi zsákmánnyal kecsegtető halasait, mint csekély értékű vizeit.
A jobbágyok halászatának valamilyen formáját azért ismerték el legálisnak, mert bőven voltak olyan vizek, melyeken csak az önellátás eszményét követő parasztoknak „érte meg” halászni. Ha a jobbágyok csupán élelemszerzés céljából fogtak halat, a jogtulajdonos is megelégedett némi „ebédre való” hallal – de el is tekinthetett tőle, hisz úgyis részesedett a tilalmasok minőségi zsákmányából. Ha viszont értékesíteni tudták jobbágyai a zsákmányt, a földesúr is igényt formált a haszon egy részére: harmadára vagy felére.
