Epifánia
Epifánia A g. epiphainein ige és a belőle származó epifánia szó, mint vallásos terminus az egyébként elrejtett istenség láthatóvá tételét jelenti, akár valami gyógyító, segítő cselekedet, akár valami hatalmát megmutató jel által, ami az Isten jelen lévő voltát (deus praesens) bizonyítja.
I. G. nyelvterületen már Homérosz óta találkozunk vele és mindig egy üdvöt hozó istenség (Aszklépiosz, Apollón, Zeusz stb.) hirtelen, de jóakaratú megjelenését jelentette. Az epifánia említésekor tehát nem a mitológiában olvasható történetekre gondoltak elsősorban: hanem a jelenben önmagát kijelentő Istenre. Így tekintették epifániának például Zeusz pergamoni és Artemisz efezusi megjelenését.
A hellén korban a szó értelme tovább bővült. Már nemcsak az istenek személyes megjelenését jelentette, hanem megmentő közbelépésüknek a megtapasztalását is. A kultuszban az epifánia egyaránt jelentette az isten születésének, trónralépésének, egyik csodájának, vagy az idegen országból való visszatérésének az ünnepét. APtolemaioszok kora óta Egyiptomban annak volt a szakkifejezése, ha egy király hivatalosan meglátogatott egy várost. Mivel pedig Egyiptomban a fáraót az istenség inkarnációjának tartották, valószínűleg így született meg az a gondolat, hogy a királyi látogatást egy isteni megjelenéshez hasonlítsák. Ez annál is inkább lehetséges volt, mivel a királyban a nép üdvözítőjét (szótér) látták.
II. A LXX abból a számos epifániából, amiről az ÓSZ beszél, csak néhányat jelez ezzel a szóval. Például amikor Jákóbnak Bételben kijelenti magát Isten (1Móz 35,7), vagy az ároni áldásban (4Móz 6,25).
III. Az ÚSZ tanítása szerint: »Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt« (Jn 1,18). Hogyan? Egyszerű léte által: »Aki engem lát, az látja az Atyát« (Jn 14,9). A titok nyitja: Isten »megjelent (ephaneróthé) testben« (1Tim 3,16), »amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete« (Tit 3,4). - Itt az epifánia szó átcsúszik a parúzia jelentésébe: Mi mai keresztyének »várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését'' (Tit 2,13). Ez a második megjelenés azonban már olyan lesz, mint a »villám« (Lk 17,24). Benne már nemcsak az a Jézus jön el, akit István Isten jobbja felől állni lát (ApCsel 7,55), hanem az a bíró, aki »a Hatalmas jobbján ül« (Mt 26,64). »Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt« mi is megjelenünk dicsőségben (Kol 3,4) és üdvösséget hoz azoknak, »akik várják őt üdvösségükre« (Zsid 9,28). Mert amikor megjelenik a főpásztor, elnyerjük »a dicsőség hervadhatatlan koronáját« (1Pt 5,4), »és olyannak fogjuk őt látni, mint amilyen valójában« (1Jn 3,2).
A keresztyénségben az epifánia szó tehát kezdetben Jézus földi megjelenésére, vagyis a születésére vonatkozott. Ennek nyomán fejlődtek ki a január 6-hoz kapcsolódó keresztyén epifánia ünnepek. De hamarosan átvették a gondolatokat, amelyeket a hellénisztikus császárkultuszban az istenkirályok uralkodásától vártak. Vagyis a keresztyének is úgy tekintették Jézus életét, mint az üdvhozó megérkezését, Istennek a földön való kinyilatkoztatását. Pál, amikor átveszi a császárkultusz kifejezéseit, azt Krisztusra, mint az igaz királyra alkalmazza.
Az egyik legkorábban átvett és legerősebben hangsúlyozott motívum a »visszatérés« gondolata volt. Ez az »epidémia« (epidémeo = visszatérni a hazába, valahol idegenként tartózkodni), a keresztyéneknél az eszkhatológikus megérkezést, a »parúziát« jelentette, akkor is, ha néhol még az epifánia szóval jelölték. Végül ez lett az őskeresztyén gyakorlatban a szó alapértelmezése (2Thessz 2,8; 1Tim 6,14; 2Tim 4,1.8; Tit 2,13).
BF
