ELŐ
ELŐ, (3), (mint föntebb) ih. s különösen igekötő. Az igék, melyekkel öszvetétetik, oly munkásságot, cselekvést, szenvedést vagy állapotot jelentenek, mely elsőséget, többek között kitüntetést fejez ki, pl. előmegy, előmozdít, elővisz, előnyomul, elő s hátra, hol előre hol hátra.
„Hű paripám, no csak elő!
Neked se kell e legelő.”
Neked se kell e legelő.”
Székely népköltési gyüjtemény.
Az elő és elé között azon finom különbség látszik lenni, hogy amaz, mint a föntebbiekben is mindenütt, viszonyában elsőbbséget, kitüntetést, meghaladást fejez ki; az elé pedig, melynek é képzője csak az, ami fel-é, meg-é, köz-é stb. szóké, egyik időből vagy térből egy másikba, rendszerént közelebbibe viszi által az ige tárgyát. Amaz egy szóval am. előre, emez am. eléje. Elősegélni valakit, am, segélni, hogy előbbre menjen, elésegélni am. segélni, hogy közelebb (körünkbe) jőjjön; vagy hogy bajból meneküljön. Így különböznek: elő- (= előre) és elé (maga elé) bocsát, elő – és elé (szem elé) lép, elő – és elészökik, elő – és elérohan, elő – és elésiet, elő – és eléjár, elő – és elélép v. léptet. Ezek szerint roszul volna elévinni, (pl. a tudományt), elővinni helyett, s megfordítva: előhozni, eléhozni helyett; jóllehet, mint érintők, a köz szokás még most nem teszen ily szigorú megkülönböztetést. Még e szótár első íveiben sem vihettük azt ki teljes következetességgel, minthogy a javítnokok az elé alakot hibának nézvén többnyire kiigazíták, pl. az előjön előfordúl szókat, eléjön eléfordúl helyett.
