ELŐ, (2)
ELŐ, (2), (l. fönebb) mn. Ellentéte: utó. Innen: előbb utóbb, melyek ma csak határozókul használtatnak, de előbbi, utóbbi, előbbik, utóbbik divatban levő melléknevek. Elő mint melléknév rendesen öszvetétetik a névvel, melyet meghatároz, tehát itt is inkább főnévül tekinthető, pl. előbeszéd, előhasú, előcsahos, előkötő, előház, előcsapat, előhad, előítélet, előjel, előkaszás, előkészület, előkor, előidő, Előszállás stb. Jelentése: a dolog, tárgy, testület élén álló, másokat vagy mindeneket maga után hagyó, régi, hajdani; tehát akár időben, akár térben mások előtt levő, pl. előkor, azaz a mostaninál régebbi, hajdani; előhad, melyet a többi követ; előfal, mely a többi falak előtt áll; előkaszás, ki a többi kaszásokat vezeti, ki legelül kaszál stb. Régente, különösen a Tatrosi és Bécsi codexekben számtalanszor használtatik a mai ‘első’ jelentésében. „És valamely akarand tü közöttetek elő (primus) lenni.” „És úgy egybehiván ő urának menden adósit, mond vala az előnek” (primo). Tatrosi codex. Többese vala: elővek. „Elővek lesznek utóvak.” Ugyanott.
