Temetkezés.
Temetkezés. – I. A görögöknél ταϕος. – 1. A holtak iránti jámbor kegyelet, mely a temetési szertartások lelkiismeretes teljesítésében, a sírok gondozásában, a halott emlékének tiszteletében nyilatkozik, közös vonása ugyan az egész ókor vallás-erkölcsi nézeteinek, de egy népnél sem domborodik ki annyira, mint a görögnél. Igaz, hogy eredetileg a józan ész követelménye volt a holtak eltakarítása, épen az élők egészségének megóvása érdekében; a görög népnél azonban ez a realistikus felfogás korán helyet engedett ama benső hitnek, hogy a testnek eltemetése nélkül a lélek be sem mehet a nyugalom helyére, hanem örökös bolyongásra van kárhoztatva az alvilág vizeinek partjai körül. Hom. Il. 23, 71 skk. Ezzel a mélyen gyökerező hittel már a homerusi költeményekben is sokszor találkozunk; ez indítja a páros viaskodásra kelő hősöket ama kölcsönös kikötésre, hogy az elesettnek holtteste övéinek visszaadassék tisztességes eltakarítása végett (Il. 7, 79. 22, 328 skk.); ez támasztja az elkeseredett harczot valamely hős holttestének birokáért (Sarpedon, Il. 16, 563 skk. Patroclus, Il. 17, 262 skk.) és csakis az engesztelhetetlen gyűlölet mondatja valamely hőssel, hogy ellenfelének holttestét a vad kutyáknak és az ég madarainak fogja odavetni martalékul. Il. 11, 452 skk. 22, 335. A holtnak eltemetése tehát vallás-parancsolta kötelesség, a mit már a neve (τα δικαια, νομιμα, νομζομενα, προςηκοντα) is kifejez; e kötelességnek elhanyagolása által pedig az istenek haragját vonja magára az ember. Hom. Il. 22, 358. Od. 11, 73. – 2. Ez a felfogás egészben véve a későbbi korban is megmaradt; a holtnak eltemetése szent kötelesség volt, még pedig nemcsak a rokonok, hanem az idegenek, sőt ellenségek iránt is. Solon törvénye a gyermekeket, kikkel szüleik erkölcstelen keresetet űztek, felmenti ugyan velük szemben minden egyéb kötelesség alól, de eltemetésük alól nem (Aeschin. Timarch. 13); Athenaeben εναγης-nek tartották azt, ki utjában egy holttestre bukkant és azt, ha már eltemetni nem birta, legalább földdel be nem hintette (Ael. v. h. 5, 14); a hadakozó felek pedig nemcsak fegyverszünetet kötöttek, hogy halottjaikat eltakaríthassák, hanem az athenaeiek még a marathoni síkon elesett perzsákat is eltemették. Paus. 1, 32, 4. 9. 32, 6. De talán semmi sem mutatja jobban, hogy mily szörnyű bűnnek tekintették az athenaeiek a temetés elmulasztását, mint az Arginusae insulae melletti tengeri ütközetben győztes hadvezéreknek halálra ítélése (406), minthogy az elesettek holttesteit össze nem gyűjtötték s el nem temették, jóllehet ebben a vihar gátolta meg őket. Ily felfogás mellett érthető az a görög szokás is, hogy az olyannak, a kinek a holttestét semmikép sem lehetett megkapni, a ki pl. idegenben halt meg vagy a tengerbe veszett, legalább szinleges temetést rendeztek és üres sírt (κενοταϕιον) készítettek (már Hom. Od. 4, 584; v. ö. Xen. an. 6, 4, 8. Paus. 9, 18, 3). Az eltemetésnek általánosan kötelező voltát illetőleg csakis a kivégzett gonosztevőkre, hazaárulókra nézve tettek kivételt, kiknek testét a büntetés súlyosbítása végett nem temették el, hanem egy erre kitűzött helyre dobták. Plut. Themist. 22. Suid. s. v. βαραϑρον. Xen. Hell. 1, 7, 20. – 3. Maguk a temetési szokások és szertartások lényegükben minden korban ugyanazok voltak; ezekről világos képet nyujt Lucianus de luctu 10 skk. Mihelyt valaki meghalt, a legközelebbi rokonok befogták a szemét, állát felkötötték (Hom. Il. 11, 453. Od. 11, 426. 24, 296. Plat. Phaed. 118) és egy obulust (l. Δανακη) tettek a szájába (οβολος νεκρου) vitelbérül (ναυλον) Charon számára (azért a szájába és nem a markába, mert a közéletben is, zsebetlen lévén a ruha, a szájban szokták hordani az apró pénzt, l. Aristoph. eccles. (18. vesp. 609. aves 503). Erre aztán a holttestet megmosták, a hullaszag ellensúlyozására illatos kenőcsökkel bedörzsölték és fehér ruhába öltöztették (Hom. Il. 18, 350 skk. Od. 24, 44); mindezt pedig nem fogadott emberek végezték, mint pl. a rómaiaknál a pollinctor, hanem a legközelebbi rokonok, kivált az asszonyok. Isaeus Philoct. 41 és Cir. 22. Erre azután másnap a kiterítés (προϑεσις) következett, a mikor a holtat évszaki virágokkal, vagy közönségesebben zellerrel (σελινον) megkoszorúzva (Plut. Pericl. 36) a ház előcsarnokában ravatalra (κλινη) tették, még pedig lábbal a kijárat felé. Hom. Il. 19, 212. Hesych. s. v. δι εκ ϑυρων. Mint a mellékelt képen (792. á.), mely a kiterített halott ékesitését ábrázolja, szintén látható, a ravatal mellett edények (ληκυϑοι) voltak felállítva illatos kenőcsökkel; a ház kapujában pedig edény állott tiszta vizzel, melyet persze másunnan hoztak, hogy azzal a házból kijövők magukat meghinthessék a tisztulás jeléül. Hesych. és Suid. s. v. αροδανιον. Aristoph. eccles. 1030. A προϑεσις Solon törvénye szerint csak egy napig volt megengedve (Demosth. Macart. 62); ez idő alatt a holtat meglátogatták rokonai és barátai, kiket erre külön meg szoktak híni (Theophr. char. 14), és még mások is, mert a προϑετις egyuttal mintegy nyilvános halottszemle is volt, ως ορωτο ο νεκρος, υη τι βιαιως πεπονϑεν. Poll. 8, 65. A 60 éven aluli nőnek azonban csak akkor engedte meg Solon törvénye a halottnak megnézését, ha annak közeli rokona volt (εντος ανεψιαδων, Demosth. i. h.). Miután az egész rokonság együtt volt, kezdetét vette a halotti kesergés (ϑρηνοι), melynek túlzásait, pl. az arcznak összekarmolását, a ruhák széttépését stb. Solon szintén megtiltotta. Plut. Sol. 21. Cic. leg. 2, 23, 59. Fogadott énekesek (ϑρηνωδοι), férfiak és nők váltakozva énekelték a gyászdalt, melynek refrainjét a jelenlevők velük énekelték; ezalatt pedig a rokonok kezükkel a holttestet érintették. Hom. Il. 18, 317. 24, 719 skk. Lucian. de luctu 13. Ezt a jelenetet mutatja a 793. ábra. – 4. A προϑεσις utáni napon, tehát az elhalálozás után harmadnap reggel, napkelte előtt következett a temetés (εκϕορα; Demosth. i. h. Antiph. de chor. 34). Az elhunytnak rokonai (olykor halottvivők, νεκροϕοροι is; Plut. Phoc. 37. Poll. 7, 195) vagy különös kitüntetéskép válogatott ifjak (Plut. Timol. 39; v. ö. Plat. leg. 12, 947C) vállukra emelték a κλινη-t, melyen a halott ki volt terítve és megindult a menet a temetés helyére. Hogy erre az alkalomra is szokás volt siratókat (ϑρηνωδοι) fogadni, bizonyítja Plato leg. 7, 800E. Poll. 4, 75; v. ö. Hesych. Καριναι. Suid. Καρικη μουση. A menetben a férfiak a halott előtt, a nők pedig (a 60 éven aluliak csak ha εντος ανεφιαδων voltak) a halott megett haladtak. Demosth. i. h. Ha az elhunyt erőszakos halállal múlt ki, akkor a menet elején a vérboszú jeléül dárdát vittek (Demosth. Euerg. 69. Poll. 8, 65. Suid. επενεγκειν δορυ), melyet azután a sirra tűztek. Az eltakaritásnak két módja volt: az eltemetés (κατορυττειν) és az elégetés (καιειν); az utóbbi esetben is eltemették az összegyüjtött hamvakat (Hom. Il. 24, 795 skk. Od. 24, 74 skk.), a mi kétségtelen bizonyítéka az eltemetés régibb, eredetibb voltának. A temetkezésnek e két neme (közös néven ϑαπτειν) minden időben megvolt; egyik sem volt kizárólagos, a mit az egykorú sírokban talált megégetett csontok és egész csontvázak világosan bizonyítanak; csakhogy majd az egyik majd a másik volt szokottabb. Homerusnál csakis az elégetés dívik, mely azonban költséges volta miatt később egyre ritkább lett s csupán a gazdagoknál vagy a háborúban és dögvész alkalmával fordult elő (Thuc. 2, 52), míg végre a kereszténység terjedésével lassankint egészen megszünt. A koporsó (σορος, πυελος, ληνος, λαρναξ) használata, kivált a régibb időben, épen nem volt általános; a festett cserépvázák temetési ábrázolatain a halott szabadon fekszik a κλινη-n; de már korán találunk említést koporsókról, melyek fából (λαρνακες κυπαρισσιναι; Thuc. 2, 34), vagy még inkább cserépből, de kőből és érczből is készültek. – 5. Maga a temetés Spartában Lycurgusnak, Athenaeben Solonnak törvényes rendelkezése folytán igen egyszerűen folyt le; még gyászbeszédet sem tartottak (Cic. leg. 2, 26, 65), mert ez csakis a csatában elesettek ünnepélyes temetésénél volt megengedve. Thuc. 2, 34. Demosth. Lept. 141. Az elégetésnek részletes leírását l. Hom. Il. 23, 38 skk. Igaz, hogy itt Patroclusnak kiválóan fényes temetéséről van szó; az eljárás azonban egyszerűbb temetésnél is lényegében ugyanaz volt. Miután az elhunynak legközelebbi rokona elfordított arczczal meggyújtotta a máglyát (Verg. Aen. 6, 224), következett a római conclamatiónak megfelelő βοαν (Hom. Od. 9, 65); a máglya elégése után pedig ugyancsak az elhunytnak rokonai (Hom. Il. 24, 793) összeszedték a csontmaradványokat (οστολογειν; v. ö. Isaeus Nicostr. 19), melyeket azután cserép- vagy érczedénybe téve adtak át az anyaföldnek. A sírok (ϑηκαι, ταϕοι, μνηματα, σηματα) helye rendesen a városon kívül volt és csak kitüntetéskép volt megengedve egyes kiváló férfiakat a városban eltemetni. Plut. Arat. 53. Timol. 39. Xen. Hell. 7, 3, 12. Spartában azonban s még néhány más helyen a városban is szabad volt temetkezni (Plut. Lyc. 27. Instit. Lac 18, 238. Them. 32), míg Athenaeben még a κενοταϕιον-t is a városon kívül kellett elhelyezni. Közös temető, mint minálunk, csakis a szegényebb nép számára volt; vagyonosabbak vagy a maguk birtokán építettek családi sírboltot (Demosth. Euerg. 65. Plut. Phoc. 4 és 19), vagy, mint Romában is, még inkább népes országutak mentén. Thuc. 2. 34. Paus. 1, 29. 4. 7, 2, 3 és 6. A magánsírbolt kizárólagos tulajdona volt a családnak és más családbelit bele temetni nem volt szabad (Plut. Phoc. 23 Cic. leg. 2, 26, 64), mely körülmény vitás esetben még a törvény előtt is a rokonság bizonyítékául szolgált. Demosth. Macart. 79. Eubul. 28. – 6. A sírt már a legrégibb időktől fogva a föld felszinén is meg szokták jelölni. Ennek legegyszerűbb és legtermészetesebb módja volt a földnek felhalmozása (χωμα, σημα, κολωνη, τομβος), melylyel Homerusnál gyakran találkoznak. Il. 2, 811 és 814, 7, 86. 24, 797 skk. A Hellespontus partján emelkedő halmokat a néphit még manap is a homerusi hősök sírhalmainak tartja. Később kivált a csatában elesettek közös sírját (πολυανδριον) szoktak ily módon megjelölni és a marathoni síkon még ma is megvan a hősök temetkezési helye fölött emelkedő halom (v. ö. Marathon). A sírok megjelölésére különben rendesen kőemlékek szolgáltak, melyek vagy álló kőlapok voltak (στηλαι, Hom. Il. 11, 371. 16, 675. Od. 12, 14), vagy valóságos oszlopok (κιονες), vagy fekvő lapok (τραπεζαι), melyek egyéb szobrászati díszen kívül a holtnak nevét s más feljegyzéseket is tartalmaztak, gyakran epigramma-formában. Paus. 2, 7. 2. Plut. Lyc. 27. Theophr. Char. 13. A síremlékek alakját illetőleg l. Ναιδια. A gazdagok e részben is nagy fényűzést fejtettek ki és egész kápolnaszerű épületeket (ηρωα ναιδια) emelték a sír fölé (v. ö. Sepulcrum), úgy hogy a fényűzést törvényileg kellett korlátozni. Plat. leg. 12, 958. Cic. leg. 2, 26, 64. A régieknek az a hite, hogy az elhúnyt a sírban folytatja életét, abban is kifejezést nyert, hogy a halottal együtt mindenféle használati tárgyakat szoktak eltemetni. E szokásnak nyomai már a homerusi költeményekben is fellelhetők, mert a holttal az ő kedvelt állatait, fegyvereit s egyéb tárgyait is megégették. Il. 23, 170 skk. Od. 11, 74. 24, 67. Később leginkább edényeket, u. m. amphorákat, korsókat, csészéket, serlegeket stb., nőknek ezeken kívül orsót, tükröt, piperetárgyakat stb., gyermekeknek pedig különféle játékszereket szoktak a sírjukba vagy koporsójukba tenni. Találkoznak ezeken kívül plastikai művek is, milyenek pl. a híres tanagrai terracotta szobrocskák. Mindezekről világos képet nyujt a nyitott koporsót mutató 794. ábra, melyben a gyermekhulla maradványai körül isten-szobrocskákat, de leginkább edényeket látunk szabályosan elhelyezve. Ennek a szokásnak köszönhetjük, hogy oly roppant mennyiségben maradtak ránk azok a nagybecsű s az ókori élet megismerésére oly fontos festett vázák, valamint egyéb műtárgyak és iparczikkek, melyek azonban a későbbi sírokban egyre ritkulnak, a Kr. e. 2–1. századból valókban pedig már egészen hiányoznak. Említést érdemel még az a sajátságos szokás, hogy a nőtlenek és hajadonok sírjába vízvedret (υδρια) tettek, kétségtelen czélzással az elmaradt nászfürdőre; utóbb a vedret, esetleg egy ilyet vivő gyermek szobrát (λουτροϕορος; Suid. s. v.) a sírra állították. Demosth. Leochar. 18. Poll. 8, 66. – 7. A temetésnek befejező része volt a halotti tor (περιδειπνον), melyet az elhunytnak hozzátartozói a legközelebbi rokon házában szoktak megülni (Demosth. de cor. 288), a mikor aztán a halottról is dicsérőleg emlékeztek meg. Lucian. de luctu 24. Cic. leg. 2, 25, 63. Erre a halálozás által beszennyezett háznak és népének megtisztitása következett, az ehez értő asszonyok (εγχυτριστριαι; Suid. s. v.) által. A temetés után harmadik napon mutatták be a sírnál az első áldozatot (τα τριτα t. i. ενταϕια v. εναγισματα), melyet a 9. napon a főáldozat (τα ενατα) követett, a mivel aztán a temetési szertartások véget értek. A gyásznak ideje az egyes államokban különböző tartamú volt; Spartában 11 napig tartott (Plut. Lyc. 27); Athenaeben a 30. napon a sirnál bemutatott áldozattal ért véget (τριακας; Suid. s. v. Lysias Erat. 14. Poll. 1, 67). A gyásznak külső jelei voltak a fekete ruha (μελαν ιματιον), a rövidre nyirott haj (κειρεσϑαι; Hom. Il. 23, 135. Od. 4, 198. 24, 46. Isaeus Nicostr. 7. v. ö. Plut. Pelop. 33. Hdt. 9, 24), az ékszereknek, fényüzési czikkeknek, valamint egyáltalában mindannak mellőzése, a mit az emberek a jólét és boldogság jelének szoktak tekniteni. A síroknak fentartása és szeretettel való gondozása kegyelet-parancsolta kötelesség volt, melynek elhanyagolása a polgári életben is súlyos beszámítás alá esett. Xen. mem. 2, 2, 13. Innen a sírok virágokkal és szalagokkal (ταινιαι) való díszítésének jámbor szokása; innen az időnkint a sírnál bemutatott áldozatok (εναγισματα s főleg χοαι), kivált az elhunytnak születése és halálozása napján (γενεσια; Suid. s. v.), valamint az általános halotti ünnepen (νεκυσια), melyet Athenaeben szintén γενεσια név alatt a Boedromion hónap 5. napján szoktak megülni. M. J.
II. A rómaiaknál funus. Szokás volt, hogy a haldokló szemeit hozzátartozói leszorították és hangos siránkozásba törtek ki (conclamabatur). A tetemet aztán a pollinctor megmosta, bebalzsamozta, és ha polgár volt, a togába öltözve az atriumban ravatalra (lectus funebris) helyezte. A gyász jeléül a vestibulumba vörösfenyő (picea) és czipruságakat (cupressus) raktak. A ravatalnál füstölő serpenyő (acerra, turibulum) állott. A temetés csak a 8-ik napon történt, a régibb időkben éjjel fáklyafény mellett, hogy a gyászmenet az isteni tiszteletet a templomokban meg ne zavarja. A fáklyákat azonban azután is használták, mikor nappal temettek. Ünnepélyes temetésben csak a magas állásúak és előkelő családok tagjai részesültek. A hozzátartozók felhasználták az alkalmat, hogy a nép lássa a ház fényét és tekintélyét. Már a 12. táblás törvény tartalmaz ugyan a pazar temetésekre vonatkozó korlátozásokat, de a nobilitas körében azért az ünnepélyes temetések, különösen a köztársaság vége óta, általános szabályt képeztek. Az ilyen temetést egy praeco szokta a közönségnek tudtára adni (funus indictivum), úgy hogy az nagy gyászoló közönség kiséretében (exequiae vagy exsequiae) ment végbe. Legelől mentek a zenészek (tubicines), utánok a sirató asszonyok (praeficae) naeniákat énekelve, és a mimusok, kik ép úgy mint a triumphusnál, maguknak mindenféle tréfát megengedhettek. Majd a halott ősei következtek, egyének, többnyire szinészek, kik azok álarczaiban és hivatalos ruházatában magas szekereken ülve (imagines majorum) jelentek meg, hogy a halottat maguk közé az alvilágba vezessék. Maga az elhunyt magas gyászpadon (feretrum) kissé feltámasztva fedetlenül feküdt, s rokonai vagy felszabadított rabszolgái vitték. Esetleg egy szoborképmás (effigies) helyettesítette a gyászpad aljába zárt tetemet. A gyászoló közönség között, mely a halott nyomában ment, a fiúk fedett fejjel, leányai szétbontott hajjal, a hivatalnokok állásuk jelvényeivel, a nők bibor s aranyékszer nélkül, mindnyájan fekete ruhában haladtak. A forumon megállapodott a menet, a gyászpadot a rostra előtt letették, s az elhunyt fia vagy rokona a szószékről elmondta a gyászbeszédet (laudatio funebris). Publicum funus esetén a senatus megbízásából egy tisztviselő tartotta. Tudomásunk van róla, hogy a gyászbeszédek tartása visszanyúl a köztársaság elejéig, s már a régiek (Liv. 4, 16) megjegyezték, hogy a történelem meghamisítására használták fel. Nők is részesülhettek ebben a kitüntetésben, s Cicero (de or. 2, 11, 44) szerint Q. Lutatius Catulus consul 102-ben Kr. e. szerezte meg azt Popilia nevű anyjának. Végül a halottat vagy elégették vagy eltemették. Az elégetés az ustrinában (ustrinumban) történt, hol a tetemet máglyára (rogus) tették, melyet virágokkal és koszorúkkal feldíszítettek s aztán meggyujtottak, miközben bort vagy illatszereket (odores, liquores, unguenta) öntöttek rá. A hamvakat urnába gyüjtve egy sirkamrában helyezték örök nyugalomra. Eltemetés esetén a halott egy sírládába került, melyet szintén egy sírkamrába zártak vagy a földbe rejtettek. A temetést követő kilenczedik napon voltak a novendialia, feriae novendiales, a halott sírján bemutatott áldozat (coena feralis) s ugyanakkor ülték meg nagy vendégséggel a halotti tort (silicernium). Marquardt-Mau, Das Privatleben der Römer, I (1886), 340–385 ll. K. BÁ.
792. A halott προϑεσις-e, vázakép (Napoli, Múzeum).
793. Halottas menet, εχϕορα, vázakép.
794. Athenaeből származó cserépkoporsó.
