1. Az irodalom a végvári katonaság igazságszolgáltatásáról
91. Az irodalom a végvári katonaság igazságszolgáltatásáról
Noha a török elleni végvárrendszer kutatása lassan másfél évszázados múltra tekint vissza, nehéz helyzetbe kerül az a kutató, aki a végvárakkal foglalkozó bőséges szakirodalom alapján próbál kísérletet tenni XVI–XVII. századi hadi bíráskodásunk megismerésére. A Mohács utáni magyarországi védelmi rendszer kiépítéséről ugyan már két monográfia született;1 ezek közül csak Szegő Pál század eleji összefoglalása érinti részletesebben témánkat. Annak ellenére, hogy ő már számos érdekes összefüggésre és adatra hívta fel a figyelmet, eredményeiből a következő történész-generációk – legalábbis a katonai igazságszolgáltatás tekintetében – nem sokat hasznosítottak.
1 Szegő, 1911.; Szántó, 1980.
Szegő nem alakított ki egységes képet a hadi bíráskodás egészéről, de – többnyire az akkori irodalom eredményeit felhasználva – már 1911-ben felfigyelt néhány alapvető jellegzetességre. Elsőként ismerte fel, hogy a magyar végvári katonaság önálló bíráskodással rendelkezett, melynek képviselői – egyúttal a bírói joghatóság birtokosai – a királyi végvárak kapitányai voltak. Emellett egy utasítás alapján arra is rámutatott, hogy a végvári kapitányi székekről az ítélettel elégedetlen fél a végvidéki főkapitányok – általa „haditörvényszéknek” nevezett – fórumaira fellebbezhetett, de ennek gyakorlati megvalósulását konkrét perekkel nem támasztotta alá. Az első hadbíró vezette bíráskodási fórumot – helyesen – Lazarus von Schwendi rövid felső-magyarországi tevékenységéhez kötötte. Szegő figyelmét a komáromi naszádosok önálló bíráskodási privilégiuma sem kerülte el, sőt a magyarországi végvárakban állomásozó német katonaságot vizsgálva – bizonytalanul ugyan – megállapította, hogy az „olykor német biró alatt állott”.2 Mindezek mellett Szegő külön kis fejezetet szentelt a várfeladók felett ítélkező delegált bíróságoknak. Rövid összefoglalásának végén azonban a magyar hadi bíráskodás gyakorlatát a horvát–szlavón végeken szolgálatot teljesítő német zsoldos katonaság ítélkezési szokásaival azonosította.3 Hibája František Vaníček adataira vezethető vissza,4 aki a múlt század hetvenes éveiben megjelent monográfiájában mutatta be a szlavón és horvát végvidéki főkapitányságok német katonaságának – s nem magyar és délszláv hadinépének, mint azt Szegő vélte – bíráskodási gyakorlatát.5
2 Szegő, 1911. 353.
3 Uo. 175., 191., 201., 349–355.
4 Vaníček, 1875. 46–58.
5 Az újabb végvár-monográfia – jóllehet Szegő óta már ketten foglalkoztak a témával – a „vitézlő nép” katonai igazságszolgáltatásának bemutatását mindössze három sorra tartotta érdemesnek. Szántó, 1980. 63.
Az uralkodói zsoldért szolgáló magyar „vitézlő rend” önálló igazságszolgáltatására határozottan a magyar végvár-kutatás legjelentősebb képviselője, Takáts Sándor hívta fel a figyelmet 1926-ban megjelent A régi magyar hadbíróság című tanulmányában.6 Takáts ugyan, meglepő módon, megfeledkezett Szegő eredményeinek 10felhasználásáról, azokat azonban – egyedül a hadbíró vezette felső-magyarországi főkapitányi szék megszervezését kivéve – maga is felismerte. Elődjével ellentétben a hadi bíráskodás bemutatásakor szinte kizárólag addig feltáratlan, elsősorban a bécsi archívumokban és a körmendi Batthyány-levéltárban felkutatott forrásokra támaszkodott. Takáts azonban ezúttal is pusztán „csemegézett” céduláiból, egyes adatokból vont le általános következtetéseket, és nem törekedett a hadi bíráskodás szervezetének és gyakorlatának szisztematikus feltárására.7
6 Takáts, [1926.] A dolgozat ugyan a dátum nélkül megjelent A magyar mult tarlójáról című tanulmánykötetben látott napvilágot, de erről Galambos Ferenc Takáts-bibliográfiája alapján bizonyosan tudjuk, hogy 1926-ban ke-rült kiadásra. Takáts, 1961. 400.
7 Takáts munkamódszerére és történelem-szemléletére: Takáts, 1961. V–XIV.
A magyar végváriak katonai igazságszolgáltatásának két alapvető fórumát Takáts – az általa átnézett források alapján – seregszéknek és hadiszéknek nevezte el. Seregszék alatt az egyes végvárak kapitányi székeit értette, függetlenül attól, hogy azon a vár kapitánya vagy külön erre a célra felfogadott, jogban jártas seregbíró elnökölt. Ezekről a bírói fórumokról – miként helyesen megállapította – a végvidéki főkapitányok (generálisok) hadiszékeire lehetett fellebbezni. Takáts ugyan többé-kevésbé helyesen mutatta be a már kiépült hadi bírósági szervezetet, kialakulásának folyamatát viszont elegendőnek tartotta egyetlen mondattal elintézni: „A hadiszékek keletkezése nálunk egy időbe esik a kerületi főkapitányságok (generalatusok) alapításával.”8 Ezzel a problémát egyszerűen a jövőben megoldandó kérdések közé utalta, hiszen a magyarországi (végvidéki és nem pusztán kerületi) főkapitányi rendszer létrejöttének és szervezetének feldolgozására – annak ellenére, hogy ez volt a török elleni védelmi rendszer alapja – sem maga, sem más mind ez ideig nem vállalkozott.9
8 Takáts, [1926.] 145.
9 A magyarországi generalátusok történetét kutatva került kezembe a felső-magyarországi hadiszék 1609. évi helyreállításáról szóló irat (MOL E 210 Militaria. 43. t. No 12.), mely felkeltette figyelmemet a magyar végvári katonaság hadi bíráskodása iránt. Mivel a védelmi rendszer történetének feltárása még néhány esztendőnyi kutató-munkát igényel, ezért határoztam el a katonai igazságszolgáltatás történetének minél teljesebb áttekintését, mely remélhetőleg egyszer majd fejezetét képezheti egy elkészítendő újabb végvár-monográfiának. A védelmi rendszer szervezetére, a végvidéki és kerületi főkapitányságok problémájára, vonatkozó legújabb kutatási eredményeket lásd röviden Pálffy, 1995. 117–119.
Az egyes végvidékek külön hadbírák vezette főkapitányi székeinek jellegzetességeit Takáts ugyan kifejezetten nem hangsúlyozta, néhány területi sajátosságot ennek ellenére felismert. Komáromy Andrást követően ő is felhívta a figyelmet arra, hogy a Bocskai István fejedelem által letelepített hajdúk városi törvényszékeikről a felső-magyarországi (kassai) generális hadiszéke elé vihették fellebbezéseiket.10 A Kani-zsával szembeni főkapitányság kapcsán pedig arra a helyes következtetésre jutott, hogy a hadiszéket ezen a területen általában a vicegenerális hívta össze.11
10 Komáromy, 1898. 22–23.; Takáts, [1926.] 147–148. Takáts Sándor Komáromy adatát ellenben vagy nem ismerte, vagy pusztán elfeledkezett annak feltüntetéséről. A hajdúságnak a felső-magyarországi főkapitány jog-hatósága alá kerülésére nemrég Nyakas Miklós hívta fel újra a kutatók figyelmét, mely mind ez ideig – a hajdúsággal foglalkozó történészeinket kivéve – alig-alig került be a történeti köztudatba. Nyakas, 1977.; Nya-kas, 1987/1. Vö. Rácz, 1969. 200.
11 Takáts, [1926.] 150–151.
A seregszékek működését vizsgálva Takáts a seregbíró mellett a seregdeák tisztségéről sem feledkezett meg. Egy-egy adat alapján törekedett azonban általános következtetések levonására, ezért nem ismerhette fel, hogy a seregbírót valójában nem 11a seregdeák, hanem – amint azt alább majd részletesen nyomon követhetjük – az úgynevezett seregjegyző (seregbéli hites nótárius) segítette, vagyis: a két tisztséget összekeverte. Ezt a hibát mégsem helyes neki egyedül felróni, hiszen a magyar végvári kutatás azóta sem mutatott rá a két tisztség különbözőségére, miként a végvári írásbeliség és „jogtudó értelmiség” vizsgálatára sem fordított különösebb figyelmet.
Takáts tanulmányát végezetül egy különösen megfontolandó és figyelemre méltó gondolattal zárta. Feltételezte ugyanis, hogy a XVI–XVII. században már létezett egy, a magyar katonaság részére kibocsátott olyan hadiszabályzat, melyet az egykori magyar hadijog (a „jus militare Hungaricum”) alapjának tekinthettek.12 Ezt azonban – miként maga állította – hasztalanul kereste, nem akadt nyomára. Pedig már Szegő is utalt egyik jegyzetében egy különös szabályzatra,13 s – amint az remélhetőleg az olvasó számára hamarosan világossá válik – Takáts feltételezése egyáltalán nem volt alaptalan.14
12 „Mindezek [ti. az általa közölt adatok] természetesen csak sejteni engedik, hogy a magyar haditörvény csak-ugyan irott erősség volt, amellyel valamennyi végházunkban éltek. De vajon nyomra vezetnek-e ez adatok? Reméljük.” – írta bizakodva Takáts 1926-ban. Uo. 163.
13 Szegő, 1911. 194.: 10. jegyz.
14 Lásd részletesen a III/2. alfejezetet.
Takáts dolgozatának megjelenését hosszú csend követte, a II. világháború utáni magyar történetírás ugyanis ilyen részletkérdésnek tűnő témákra nem összpontosított. Az 1960-as évek elején azonban a jogtörténetírás nem térhetett ki a katonai igazságszolgáltatás bemutatása elől, amikor a magyar bírósági szervezet és perjog történetének megírására vállalkozott.15 Annak ellenére, hogy a szerzők „a tárgy szétágazó volta … miatt csak vázlatos áttekintést” ígérhettek, rövid összefoglalásukban új szempontokra is felhívták a kutatás figyelmét. Felismerték ugyanis, hogy mivel a XVI–XVII. században modern értelemben vett állandó magyar reguláris haderő nem volt, a katonai bíráskodás tárgyalásakor nem elegendő a zsoldért szolgáló, királyi (magyar és idegen) végváriakkal foglalkozni, hanem figyelmet kell fordítani az ország védelmében részt vevő egyéb katonáskodó csoportok igazságszolgáltatására is. Ezek közül azonban pusztán a földesúri magánkatonaságra tettek utalást. A magyar királyi végváriak kapcsán Takáts adatait vették át (a seregdeákkal együtt), de hangsúlyozták, hogy „birtokperekben a seregszék nem biráskodhatott,16 az ilyen ügyeket a katonáknak is az illetékes polgári biróság (vármegye, város stb.) elé kellett terjeszteniük”.17 Továbbá – az addigi irodalom alapján – viszonylag részletesen szóltak a magyar hadszíntéren állomásozó idegen katonaság haditörvényszékeiről és bíráskodási gyakorlatának fejlődéséről.18
15 Bónis–Degré–Varga, 1961. 76–78. Bónisék munkájával ellentétben magyar állam- és jogtörténetünk, vala-mint a legújabb magyar alkotmánytörténet még a téma megemlítéséről is elfeledkezett. Csizmadia–Kovács–Asztalos, 1975.; Szita, 1992.
16 Ez pusztán elméletileg volt így. Később majd megismerhetjük, hogy a gyakorlat néha egészen más – jóllehet törvénytelen – eseteket hozott magával. Vö. Varga J., 1977. 444.
17 Bónis–Degré–Varga, 1961. 76.
18 Adataikat vette át a tíz kötetes Magyar történet II. kötete is. Várkonyi, 1987/1. 418–419.
Takáts Sándor levéltári kutatásokon alapuló munkáját az 1970-es évek közepén Varga J. János fejlesztette tovább a Dunántúl délnyugati részére irányuló vizsgálataival.19 12Elsősorban a herceg Batthyány család levéltárának adatai alapján próbált általános képet nyújtani a Kanizsával szembeni főkapitányság területén kialakult hadi bíráskodásról, mely végvidék vezetésében a XVII. század második harmadától több Batthyány-családtag töltött be meghatározó szerepet. Ennek az országrésznek a védelmére a Batthyányak – mindenekelőtt birtokaik megóvása érdekében – jelentős számú földesúri magánkatonaságot is tartottak. Zala és Vas megye végházaiban ezért a királyi végváriakkal együtt (vagy külön) földesúri katonák is teljesítettek szolgálatot. Ennek a – valóban speciális – helyzetnek köszönhetően Varga J. úgy vélte, hogy a katonai igazságszolgáltatás tekintetében „e két csoport megkülönböztetése és elhatárolása nem célszerű”.20 A végvári seregbíróságok mintájaként a körmendit mutatta be, s azok ítélkezési gyakorlatában a területi illetékesség elvét tartotta meghatározónak. Ez szerinte azt jelentette, hogy „a bűnöst ott vonták felelősségre, ahol tettét elkövette”, habár ezt az elvet – miként maga is megállapította – a nádor és a főkapitányok gyakran figyelmen kívül hagyták.21 A katonai igazságszolgáltatás szervezetének kialakulását tekintve Varga J. nem lépett túl Takáts már idézett megállapításán, miszerint a generálisi hadiszékek létrehozása egybeesett a kerületi [helyesebben végvidéki – P. G.] főkapitányságok megalapításával. Elsőként mutatta be ellenben a katonai bíróságok peres eljárásának folyamatát és a kiszabható büntetések néhány fajtáját.
19 Varga J., 1977. Szó szerint ugyanez monográfiája egyik fejezeteként: Varga J., 146–174., illetve rövidebb változata legújabban: Varga J., 1992.
20 Varga J., 1977. 439.
21 Uo. 441–442. Ezeknek az állításoknak a helyességéről utóbb még lesz szó.
A Dunántúl nyugati részére vonatkozó adatokat 1984-ben Gecsényi Lajos győri esetek sorával gazdagította.22 Rámutatott, hogy a polgári lakosság és a magyar, valamint német végvári katonaság együttélése – a bíráskodás területén is – milyen jelentős hatásköri összeütközésekhez és túlkapásokhoz vezetett. 1577-ben például Karl Ludwig von Zelking főkapitány a győri városbírót – aki egy őt bántalmazó magyar végvári ellen tett panaszt – a német hadbíróval, (soltésszal) bilincsbe verette, majd lecsukatta. A különböző társadalmi és jogi helyzetű személyeknek a győri erődvárosban való együttélése viszont egészen sajátos és speciális igazságszolgáltatási formákat, úgynevezett „vegyes” bíróságokat is teremtett. Ezek létrehozására olyan esetekben volt szükség, amikor egy bűntett végrehajtásával katonákat és polgárokat közösen vádoltak. Mindezek mellett Gecsényi arra is felhívta a figyelmet, hogy a győri német soltészok tevékenysége nemcsak az ítélkezésre terjedt ki, hiszen a bíráskodáson kívül ők foglalkoztak a német katonák úgymond „polgári” jellegű ügyeivel is,23 azaz a telkek és házak adásvételi szerződéseinek elkészítésével, a végrendeletek hitelesítésével, sőt gyakran még a telekkönyv vezetésével is, mely súlyosan sértette a magyar joggyakorlatot, s mindenekelőtt a győri káptalan – mint földesúr – érdekeit.
22 Gecsényi, 1984. 677–680. Vö. már korábban néhány hasonló felismerés: Rúzsás, 1968. passim.
23 Olykor még a magyar katonák és polgárok hasonló jellegű ügyeit is ők intézték. Erre most pusztán a következő esetet említeném: 1637-ben Thoman Pfeiffer regiment-soltész hat magyar katona és polgár házának felbecslését végezte el Győrött Mansfeld főkapitány parancsára, többek között négy bírósági esküdttársa jelenlétében. MOL E 152 Reg. Col. Jaur. Fasc. 24. No 60. Vö. Villányi, 1882. 68., 122., 149. és 154.
13Végezetül nem feledkezhetünk meg Cziáky Ferenc munkájáról, aki még Takáts idézett tanulmányának megírása előtt, 1924-ben külön kötetben foglalta össze a magyar katonai büntetőjog ezeréves történetét.24 Munkájában azonban, melyet három jogtörténészünk 1961-ben jogosan minősített „nem mindig pontos, inkább népszerű” összefoglalásnak, a XVI–XVII. századi magyar végvári katonaság sereg- és hadbíróságairól – nem ismervén a korszak levéltári forrásanyagát – nem tett említést.25
24 Cziáky, 1924.
25 Helyesen feltételezte azonban, „hogy a várparancsnokoknak széleskörű fegyelmi és büntető bírói jogkörrel kel-lett bírniok”. Cziáky, 1924. 37–38. Rajta kívül érintőlegesen még Vajna Károly és Nagy László foglalkozott a témával. Vajna, 1906–1907. II. köt. 6–8.; Nagy L., 1978. 79–80. Vö. még Ember, 1946. 259. és 161. Magam ez ideig egy rövid előadásban vázoltam fel a királyi Magyarország XVI–XVII. századi katonai igazságszolgáltatá-sának jellegzetességeit. Pálffy, 1994.
A XVI–XVII. századi királyi Magyarország katonai igazságszolgáltatásának teljes körű, monografikus formában történő feldolgozása mind ez ideig nem történt meg. Takáts Sándor a század húszas éveiben pusztán felhívta a figyelmet a téma fontosságára, melynek egyik részterületét azután Varga J. János dolgozta fel. A nagyobb jellegű összefoglalás így semmiképpen sem tekinthető feleslegesnek, annál is inkább, mert a magyar végvárrendszer – véleményem szerint: egy helyben toporgó – kutatása újra csak egy-egy szűkebb témakör teljességre törekvő, monografikus feldolgozásával lendíthető fel.
