DOHÁNYCSEMPÉSZET
718DOHÁNYCSEMPÉSZET
A legáltalánosabb elutasítás – amennyire az adatok tömegességéből következtetni lehet rá – az állami jövedelem növelése érdekében bevezetett úgynevezett közvetett adókat fogadta. Így például a fogyasztási, a forgalmi adót, különösen egyes, csak állami monopóliumként forgalmazható termékeket, mint a dohányt, a szeszt, a sót terhelő jövedéki adót. És az elutasítás azonnal az ilyen adóformákkal kapcsolatos financiális törvényeknek, rendeleteknek, hatósági utasításoknak a végrehajtására létrehozott, megszervezett szakapparátust és fegyveres testületet, a pénzügyőrséget – közkeletűen: a fináncokat – övező elkeseredett, dühödt ellenszenv és nyílt küzdelem formáját öltötte!
Ezeknek az állami törvényeknek az elutasítása korántsem vezethető le a „senki sem szeret adót fizetni” tartalmú banalitásból: az adóhivatalok és az adózásra kötelezettek örök és egyetemes küzdelméből. A fogyasztási adók a parasztok által megtermelt és saját fogyasztásra szánt termékeket is terhelték. Ezért az önellátás eszményével: a „termelés érdekében kifejtett munka révén bármilyen készpénzkiadás megtakarítható, tehát megtakarítandó” gazdaságszervezési elvvel került ellentmondásba az állam bevételgyarapító szándéka. A parasztok értetlenségének lényegét a szegedi tanyavilág kiváló ismerője, Cserzy Mihály így foglalta össze, amikor a homokbuckák között a századfordulótájt még fel-feltűnő boros és dohányos vermek rendeltetését magyarázta: „A paraszt praktikus és mert semmiképp nem megy a fejébe, hogy miért kell őneki borital után adót fizetni, mikor ő neveli, ő kapálja, ő dolgozik érte, s az ő tulajdona, amit megiszik, továbbá, hogy miért termeli voltaképpen a dohányt, ha kis pénzen be kell vinnie, és nagy pénzen ugyanazt visszaváltani, ez okból kapja magát: valahol a földje végibe levermezi” (Cserzy M. 1943: 199–200).
Az osztrák példát követő, a dualizmus idején kiteljesedett pénzügyi politika és adórendszer a neoabszolutizmus korszakában, az 1850-es években hozott császári intézkedésekkel, például az állami dohánymonopólium bevezetésével kezdődött. Természetes tehát, hogy eleinte a szabadságharc véres leverésének fájdalmából táplálkozó Habsburg-ellenesség általános hangulatával találkoztak az ilyen intézkedések. Ezt a politikai tartalmú szembenállást fejezi ki az a dalszöveg, melyet Kiss Lajos Hódmezővásárhelyen jegyzett le, s a „dohánycsempész” jellemzésének bevezetéseként közölt (Kiss L. 1981: I. 332):
„A nagy császár azt írta az újságba,
Hogy ne szívjak szűz dohányt a pipámba.
Már a magyar szabadon se pipálhat,
Magva veszett hazánkban a dohánynak;
Hogy is legyen kedve hát a magyarnak,
Mikor szegény szabadon se pipálhat.”
Hogy ne szívjak szűz dohányt a pipámba.
Már a magyar szabadon se pipálhat,
Magva veszett hazánkban a dohánynak;
Hogy is legyen kedve hát a magyarnak,
Mikor szegény szabadon se pipálhat.”
Bizonyosan motiválta az „osztrák hivatal – öntudatos magyar ember” politikai tartalmú szembenállás azt a „nagy ellenszenvet”, melyet – Kiss Lajos szavait idézve – „a parancs [tudniillik az 1850. november 29-iki császári nyílt parancs] végrehajtói kiváltottak a magyar emberből”, a paraszti ellenállást mégis inkább a gazdasági érdeksérelem 719motiválta. A megtermelt dohány legjavának rejtegetése, ezzel együtt „a szűzdohány [azaz: finánc nem látta dohány] az igazi, a minőségi füstölni való” értékminősítő előítélet általánossá válása, valamint a dohánycsempészés valóságos „népi foglalkozássá” fejlődése hamar elveszítette „nemzeti ellenállás” színezetét. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a dohánnyal való szervezett csempészkedés nem az 1850-es években, tehát a monopólium magyarországi bevezetésével kezdődött. Az osztrák örökös tartományokban a 17. század vége óta érvényben volt a monopólium, s a 18. században az ország nyugati határán át folyt – a katonasággal folytatott csetepaték közepette – a dohánycsempészet. És az alföldi dohánykertész telepeken is jóval hamarabb kialakult a megtermelt mennyiség egy részének eltagadása, rejtegetése és titkos utakon való értékesítése. Ezen a vidéken a dohánykereskedőt játszották ki a dohányosok. A kereskedő ugyanis abban az értelemben monopolhelyzetben volt, hogy „sokszor évekre lekötötte, lefoglalózta egy-egy kertészközség dohányát, az áringadozás pedig a kertészeket sújtotta” (Takács L. 1964: 398–399).
Ezekhez a „csempészhagyományokhoz” képest persze a 19. század második felében alapvetően átalakult a dohány rejtegetésének és titkos értékesítésének mindennapi gyakorlata. Mind tömegesebbé vált a csempészés, miközben a fináncokkal való küzdelem vállalásával, a menekülés, a bujkálás, a rafinéria közösség szentesítette módszereinek egyéni találékonyságot feltételező alkalmazásával lett azonos. A tömegességről nemcsak az etnográfusok és szépírók múltra emlékező általánosításai szólnak (például Kiss L. 1981: I. 332–345; Kádár L. 1959: 186–187; Nagy Gyula 1975: 310–311). Egykorú becslésekkel is rendelkezünk: a 19. század utolsó évtizedeiben „az évi dohánytermésnek kb. 10%-a a csempészek útján került forgalomba” (idézi: Takács L. 1964: 399). A szűzdohányt rejtegető s azzal üzletelő „furfangos kópé” típusú hősök diadalát, az együgyű, a gyámoltalan, a könnyen rászedhető fináncok felsülését részletező élményelbeszéléseket és anekdotákat viszonylag kis számban jegyezték le a gyűjtők (lásd pl. Tőke I. 1983: 181–185; Ujváry Z. 1986: 100–102). A mennyiség alighanem félrevezető. Feltűnő, hogy nemcsak a tréfás elbeszéléseket, anekdotákat közlő folklórkötetek szövegei mutatják a dohányt kereső fináncokat szánnivalóan mulatságos figuráknak, a csempészeket pedig diadalmas népi hősöknek. Ugyanez a hangulat hatja át Takács Lajos, Kiss Lajos vagy Nagy Gyula fentebb már idézett szaktanulmányát is, ha a dohánycsempészésről mint társadalmi jelenségről vagy a sikeres rejtési módozatokról: a fináncokat megdolgoztató, s mégis az ő felsülésükkel végződő trükkös kerestetésekről emlékeznek meg.
A sikeresnek bizonyult termény- és árurejtegetéseket, akár a háború, akár a parasztokat sújtó gazdaságpolitika elleni védekezést szolgálták (vö. Nagy Gyula 1983: 181–205), valamint az első világháború után szigorúan ellenőrzött országhatárokon át folytatott, egész faluközösségekre jellemzőnek mondott csempészetet (vö. Boross Z. 1985: 179–183; Viga Gy. 1994: 243–247) ugyanígy anekdotikus színezetű élményelbeszélésekben szokták volt felidézni az érintettek. A sztereotip „esetek” és szövegpanelek ezeket a folklórszövegeket is, a dohányt kereső finánc „igaz történeteit” is kissé gyanússá teszik. Hátha nem „szó szerint”, csupán a művészi tükrözés: a vágyak valósággá stilizálása értelmében „igazak” a kapitalizmus kori pénzügyi törvényekkel hadakozó „furfangos kópék” mulattató kalandjai? Akár a finánc, akár a csendőr, akár a határőr a rászedett balek, a folklór közönsége a maga törvényekkel való bekerítettségét, 720az állam által legyőzöttségét neveti ki ezekkel a „bárcsak igaz lehetne” hangulatú elbeszélésekkel.
Külön elemzést érdemelne, hogy ebben a „kiszolgáltatott kisember – a maga törvényeivel önkényeskedő állam” oppozícióban miért éppen a dohány vált afféle jelképes termékké. Hiszen bármennyire számon is tartja a parasztok emlékezete például a pálinkafőzésre (pl. Jablonkay G. 1973: 95–101; Nagy Gyula 1975: 301–302) vagy a sós víz használatára (pl. István L. 1978: 103) szintén kiterjesztett pénzügyőri ellenőrzés már-már nevetségesen abszurd voltát, s annak könnyű kijátszhatóságát, ezeknek a jövedéki törvény hatálya alá eső áruknak messze nincs olyan jelentősége a folklórban, mint a szűzdohányt hasztalan kereső fináncoknak.
