19. SZÁZAD VÉGI TÖRVÉNYEK ÉS RENDELETEK PARASZTI KRITIKÁJA
19. SZÁZAD VÉGI TÖRVÉNYEK ÉS RENDELETEK PARASZTI KRITIKÁJA
Az a vitriolosan fogalmazott írói kritika, amit Tömörkény István 1898-ban hírlapi cikk-ként közölt, az általánosítás igénye ellenére csupán a szegedi tanyavilágban szerzett, tehát korlátozott érvényű tapasztalatokra hivatkozott. Ezek alapján minősített szolgaian nyugati mintákat követőnek s az „úri” érdekek kifejezőjének, vagy az aprófalvas Felvidékről származó törvényalkotó Alföld-szerte végrehajthatatlan csinálmányának néhány, akkortájt viszonylag friss törvényt. A „mezőrendőri törvényt” azért, mert a belefoglalt norma szerint egy alföldi tanyás város határában akár ezer mezőőr is kellene. Mivel azonban nincs, nem is lehet ennyi, a mezőrendőrök képtelenek megvédeni a parasztok vagyontárgyait, csak a tanyasiak apróbb-nagyobb, a 712hatóság tudomására jutott kihágásainak büntetésekor jó hivatkozási alap az ilyen törvény. Az „állategészségügyi törvényt” azért, mert ha egy Szeged nagyságú városhatár távoli sarkában 10–20 beteg állatot találnak, a város egészére zárlatot kell elrendelni a járvány tovaterjedését meggátolandó, nem vonatkozik viszont a zárlat a városhoz 10 percnyi közelségben lévő falura. A „vadászati törvényt” pedig azért, mert a földművelőé helyett a „tekintetes szarvas” érdekeit védi. Ha tudniillik „tíz paraszt töri a más kukoricáját, a tíz parasztra rá szabad lőni, ellenben ha tíz szarvas töri a más kukoricáját, a tíz szarvasra nem szabad rálőni”. Vagyis – ironizál Tömörkény – „a szarvas különb ember, mint a paraszt”. A nemes vad ilyen fokú „megbecsülése” persze a vadkárok elleni paraszti védekezés megtiltásának képes kifejezése csupán. Annak a paraszti észjárással felfoghatatlan vadvédelemnek az abszurditását szemlélteti, mely szerint például a gyümölcsfák kérgét lerágó, felettébb elszaporodott nyulakat csakis a vadásztársaságok tagjai jogosultak irtani. A fák tulajdonosa vagy összetett kézzel s elkeseredetten vár, míg a vadászok vadászni méltóztatnak, vagy leüti a nyulat, vállalván, hogy esetleg megbírságolják. Viszont – ismét ironikusra fordítván a szót: – „Ha medvével találkozol vagy farkassal, annak neki mehetsz, megmarcangoltatni magát szabad a parasztnak is” (Tömörkény I. 1963: 9097).
Nem a törvényalkotók gőgös parasztellenességét leplezte le Tömörkény ebben az irónia ellenére is komor írásában, hanem a parasztok – minden paraszti réteg, de különösen az agrárszocialista mozgalom bázisát jelentő agrárszegénység – végső elkeseredettségét tapasztalva sorakoztatta fel a keserűség, az úrellenesség okait. Nemcsak a „rossz” törvényeket, hanem a bürokrácia túlburjánzását: a folyton szaporodó, különböző szinteken kibocsátott rendeleteket is szóvá tette. Hiszen annyi van a rendeletekből, hogy a „kihágási bíró, ha akarja, minden embert megbírságolhat”. És felemlegette a tudatlanokra: egy közösségi szokás, a lakodalom alatti rituális arcmosás gyakorlóira kirótt, amúgy „jó” közegészségügyi rendeletet nyomatékosító pénzbírságot is, melynek csupán igazságtalan voltát, nem a célját érzékeli a megbüntetett: „ami a többinek szabad volt, mért kell azért fizetni neki?” S okkal értetlenkedik – mondja az író –, hiszen a rendeletet kihirdetni is, ellenőrizni is lehetetlen a pusztaiak körében. Azt büntetik tehát, akit véletlenül vétségen fognak – vagy akit feljelentenek. (A rítus elterjedtségéről és betiltásáról részletesen: Jung K. 1992: 9–25.) Mindezeknek a jogi anomáliáknak nemcsak a megérthető paraszti elégedetlenség a sugalmazott tanulsága, inkább – az író szóhasználatával – a „megosztott igazság” hatásos szemléltetése. Ezt is ironikusan mondja, de a megváltoztathatatlanba belenyugvással gondolja: igaza van a miniszternek, ha egy „jó ügy” érdekében rendeletet hoz, igaza a bírónak, aki e miniszteri rendelet értelmében bírságol, és „a parasztnak is igaza van, amikor elkeseredik”.
