A ROKONHÁZASSÁG TILALMA
A ROKONHÁZASSÁG TILALMA
Visszatérően megfogalmazódtak természetesen olyan, főleg egyházjogi tiltások is, melyeknek elfogadtatása érdekében nem kellett kényszerítő eszközt alkalmazni, lévén, hogy tartalmilag teljességgel megegyeztek a közösség erkölcsi elveivel. Nemcsak az európai paraszttársadalmakban, a törzsi társadalmakban is általános, napjainkig érvényes erkölcsi szabály például a vérfertőzés (az incestus), azaz a vérrokonok közötti szexuális kapcsolat és házasság tilalma (vö. Bodrogi T. 1962: 141). Annak megítélésében nem volt egységes a magyar parasztok szokásjoga – ahogy egyébként az Európán kívüli népeknél sem volt –, hogy a rokonok milyen körére (a testvéreken túl hányadfokú unokatestvérekre, esetleg az affinális rokonságra is) kell vonatkoznia a házassági tilalomnak. Ebben a kérdésben azonban a hazai felekezetek egyházjogi előírásai sem voltak azonosak: „oldalágon katolikusoknál negyedízig, protestánsoknál 701másodízig, […] görögkeletieknél hetedízig” zárják ki a rokonokat a házasodási körből (Tárkány Szücs E. 1981: 306). A néprajzi közlésekből arra következtethetünk, hogy a negyed-, sőt ötödfokon rokonok házasságát elítélő erkölcsi és szokásjogi felfogás a 20. századra a szigorúan endogám faluközösségekben (például a kisnemesek lakta Ivádon, Heves m. – Nemeskéri J. 1965: 163–175), illetve a módos parasztgazdák körében országosan, a birtokaprózódás elleni védekezéssel megokoltan, mind megengedőbb lett. Csak az első unokatestvérek összeházasítását emlegették „vérfertőzésként”, mondván: „nincs [rajta] isten áldása, a gyerek béna lesz, nem lesz normális” (Berettyóújfalu, Bihar m. – Szalay E. 1972: 366). Majd minden faluban-mezővárosban számon tartanak konkrét eseteket a kivételesen mégis előforduló unokatestvér-házasságokról, melyeket külön kérésre az egyház, illetve az állam engedélyezett (anyakönyvből vett példák püspöki engedéllyel kötött harmadik fokú rokonházasságokra: Ipolyszécsényke, Hont m. – Csáky K. 1994: 56). Örsi Julianna több helyütt elvégzett anyakönyvvizsgálatai azonban két évszázados távlatban sem mutatták az 1–2%-ot lényegesen meghaladónak a rokoni házasságokat – eltekintve néhány feltűnően endogám, főleg kisnemesi falutól. (Összefoglalóan: Örsi J. 1983: 592–593; Mátraderecske, Heves m. – Örsi J. 1978a: 98; Karcag, Jász-Nagykun-Szolnok m. – Örsi J. 1990: 160.)
Ezek az adatok az incestustilalom tiszteletét, ha nem is maradéktalan betartását bizonyítják. Azt azonban nem tudjuk, hogy a tilalom erkölcsi alapelvvé szilárdulásában a vérfertőzéstől való ösztönös félelmen túl mekkora szerepe volt annak, hogy az egyház meg tudta akadályozni a nemkívánatos házasságokat: megtagadta az esketést. A vérfertőzés megelőzését célzó egyházjogi előírás: az esküvőt megelőző háromszori templomi hirdetés mint „kötelezőnek” elfogadott, bár formális szokáselem mindenütt szervesen beleilleszkedett a lakodalmi szokáskörbe. Ami annak bizonyítéka, hogy a házasság egyházi áldással való „törvényesítésének” igénye automatikusan elfogadtatott a parasztokkal minden kiegészítő jogi feltételt.
