A TÖRTÉNETISÉG TÉRNYERÉSE A NÉPRAJZBAN
A TÖRTÉNETISÉG TÉRNYERÉSE A NÉPRAJZBAN
A néprajztudomány valójában nagyot változott 1949-et követően. Az intézményi gyarapodás és egyre több szakképzett etnográfus pályára lépése mellett nem csupán a Marxra, Engels, Leninre való hivatkozások száma nőtt a publikációkban, hanem a kutatási gyakorlat részévé vált a népi kultúra jelenségei létrejöttének és változásának történeti nyomozása.
Nem arról van szó, mintha a korábbi kutatás szem elől tévesztette volna a tényt, hogy a népi kultúra jelenségei nagy múltúak, ám kevés erőfeszítés történt az archaikus és a recens előfordulások közötti viszony tisztázására, s arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jelenségek pusztán kronológiai regisztrálása még nem eredményez történetiséget (Vargyas L. 1961).
Különösen látványos volt a fordulat az anyagi kultúra különböző ágainak tanulmányozásában, ahol Tálasi István koncepciója érvényesült. Ő a tárgyak létrejöttének, alakulásának, elhagyásának magyarázatát a munkafolyamatban és az életvitelben, szélesebben pedig a paraszti lét változó gazdasági-társadalmi feltételrendszerében kereste. Tálasi – a történeti forrásokon keresztül megfogható múltból a jelen felé haladva – a népi kultúra nagy fordulópontjainak megállapítására törekedett (Tálasi I. 1955: 9; 1957; 1964). Ez a nézőpont a kortárs és a rákövetkező generáció anyagi kultúrára vonatkozó publikációinak a társadalom megismerését is eredményező vonulatát hozta létre. Munka- és üzemszervezeti formáknak, a tér használata társadalmi vetületének, a munkásmigrációk és a szaktudás elterjedésének felderítésére ösztönzött (a teljesség igénye nélkül: Hofer T. 1955a, 1956, 1957b; Hoffmann T. 1963; Takács L. 1964, 1976, 1987; Balassa I. 1973; Paládi-Kovács A. 1979, 1993a; Kósa L. 1980; Szilágyi Miklós 1992b) – az ugyancsak megélénkült agrártörténeti kutatásokkal érintkezésben.
A történeti látásmód szép példájával szolgált a társadalomnéprajz területén Belényesy Márta, aki a Magyarországra áttelepített bukovinai székelyek tánckultúrájának 57alakulását társadalmuk történetének, változásainak tükrében írta le a 18. század közepétől 1948-ig, az adatgyűjtés időszakáig. A kutatás Ortutay Gyula egy már 1940-ben megfogalmazott, majd 1947-ben tanulmányban közzétett, program értékű elgondolása folyományaként jött létre, amelyben a Magyarországon belüli népmozgások tanulmányozására hívott fel. Így terelődött a figyelem a hányatott sorsú bukovinai székelyekre, akiket a második világháború alatt először a Bácskába, majd onnan Dél-Dunántúlra költöztettek a kitelepített németek lakóhelyeire, s szervezett kutatásukat többek végezték, kezdetben a Néptudományi Intézet munkatársaként.
A táncot tanulmányozó Belényesy volt az, aki a kutatás során megvalósította a társadalom és kultúra egységben látásának eszményét. Úgy írt le egy szívósan élő közösségi hagyományt, hogy megvilágította azt a több évszázados differenciáló társadalmi folyamatot is, amely a társadalomban tagoltságot, és a tánchagyomány őrzésében, fenntartásában is tagoltságot idézett elő. A leírásban nagy hangsúlyt kaptak a változások. Nem csupán a hagyomány alakulásának nagy fordulópontjai, hanem a kutatói figyelem kiterjedt a gyűjtés időszakában megragadható apróbb tényekre is, a generációk eltérő vélekedésére a táncról, az alkalmakról, a viselkedés illő szabályairól (Belényesy M. 1958b).
Társadalomtörténeti keretet adott egyben Belényesy monográfiája a bukovinai székelyek nemzetségi szervezete strukturális-funkcionalista szemléletű feldolgozásának is, amelyet Fél Edit végzett el 1949-es adatgyűjtés alapján a rokonsági intézmények iránti növekvő érdeklődéssel, és a történeti körülményekre is figyelve (Fél E. 1958).
