A FALU ÁTALAKULÁSA A SZOCIALIZMUSBAN
A FALU ÁTALAKULÁSA A SZOCIALIZMUSBAN
Ortutay azonban nem csupán bírált és számon kért 1949-es előadásában, hanem néhány lehetséges kutatási irányt is kijelölt. Ezek egyike volt a jelen vizsgálata, amelynek különös súlyt adott a földosztás és a szocialista termelési viszonyok megjelenése a magyar faluban, amelyekről joggal volt feltételezhető, hogy átalakítják az életformát. Végtére is a termelési viszonyok változásán túlmenően megszaporodtak az ipari munkahelyek, kiépült a közművelődés hálózata, 1948 óta egységes iskolarendszerben tanultak országszerte a falusi gyermekek is.
Ennek a folyamatnak a tanulmányozásával többen foglalkoztak, legnagyobb szabásúnak a Néprajzi Múzeum munkatársainak tiszaigari kutatása ígérkezett. A monografikus kutatás 1744-től 1951-ig kívánta feldolgozni a társadalom és a kultúra alakulását. A megjelent publikációk azonban éppen az életmód átalakulásáról mondtak keveset (Csilléry K. 1952; Bakó F. 1954, 1992; Fél E. 1959). Az összegezés pedig, amely több változatban elkészült, a második világháborút követő évek jelenségeit is felölelve, jelenségek és abból levont következtetések összhangjáig nem jutott el (Sozan M. 1977: 313–315). Végül a több évtizeddel később publikált monográfia a paraszti műveltség és társadalom átalakulását csak a múlt század utolsó harmadától 1944-ig követte (Kardos L. 1997: 259–269), s aki többet akar tudni a faluról a szocialista átalakulást követően, az egy fiatal szociológuscsoport későbbi kutatási eredményeit olvashatja el (Lengyel Zs. 1982).
Az elhíresült munkálatot vezető Kardos László jól tudta, hogy a szocialista falu megismerésének hogyan kellene végbemennie: nem egyes elemek leírására „…hanem… a falusi paraszti és népi kultúra és életforma átépülése egész folyamatának a 56megragadására kell törekednie… annak a mozgásnak, folyamatnak megragadására, amely a paraszti kultúra és életmód etnikus, népi, nemzeti formáinak és az új, felgyülemlő szocialista tartalomnak dialektikus viszonyában és e viszony fejlődésében ölt testet” (Kardos L. 1954: 437). A „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” kulturális fejlődés sztálini képzetével összhangban álló, valósághű leírást azonban nem volt könnyű készíteni az elszegényedő magyar falu lakóiról, s nem tudni, hogy mennyi a megszépítő jelen abban a képben, amelyet a dunántúli szentgyörgy-pusztai cselédek átalakuló életéről festett adatgazdag tanulmányában Kardos László (1955).
Kósa László az átalakuló szocialista életmód tanulmányozásának sikertelenségét módszertani felkészületlenséggel magyarázza elsősorban, s ehhez képest másodlagos szerepet tulajdonít a politikai tűrőképesség hiányának (1989: 251–252). Valójában a kettő elválaszthatatlan volt egymástól, amit bizonyít a történeti irányultságú kutatások sikere ugyanebben az időszakban, amelyek valóban túlléptek a kultúra atomisztikus felfogásán.
