A GAZDÁLKODÁSSZERVEZÉS ÁTALAKULÁSA A POLGÁRI KORSZAKBAN
A GAZDÁLKODÁSSZERVEZÉS ÁTALAKULÁSA A POLGÁRI
KORSZAKBAN
KORSZAKBAN
Ezeknek a vázlatosan jellemzett feudalizmus kori érdekközösségeknek és intézményeinek gazdálkodásszervező, s mellesleg, bár nem mellékesen, a társadalmi kapcsolatokat, a mindennapi érintkezést a gazdasági szférán túl is regulázó szerepe a polgári tulajdon kialakulása, törvényes garanciáinak megteremtődése következtében elveszítette létjogosultságát. Ennek ellenére feltűnően lassú ütemű volt a felszámolódásuk a paraszti társadalomban. A polgári állam jogszabályalkotó, az átalakulást propagandisztikus eszközökkel is sürgető erőfeszítései ellenére majd egy évszázad alatt – tehát a 20. század közepén lezajlott kollektivizálásig – sem tűntek el maradéktalanul a gazdálkodásszervezésnek ezek a feudalizmusban mélyen benne gyökerező intézményei. Nem is tűnhettek el, mert a polgári tulajdon alapelvét elfogadó törvényalkotók sem mondtak le egyes történelmileg kialakult társulási formációk újraszervezésének lehetőségéről, ha az egyéni tulajdont s a szükségszerűen közös használatot kellett egyeztetniük (például a legelő, az erdő esetében). És nem tűnhettek el azért sem, mert az átalakulást szabályozó törvények végrehajtása közben a múlt örökségét és az új szükségleteket mindenütt a helyi hagyomány szervezte működőképes gyakorlattá.
Eltérő ütemben számolódott fel az ország különböző vidékein az egyéni tulajdonúvá lett szántóföldeknek a faluközösség által szabályozott művelési kényszere: a nyomásos gazdálkodás. Az úrbériséget megszüntető 1848-as törvények gyakorlati végrehajtását elindító 1853. évi úrbéri pátens tulajdonosi és szabad rendelkezési 564jogot biztosított a volt jobbágyok és zsellérek számára mind a telki állományra, mind az elkülönített vagy elkülönítendő erdőkre és legelőkre vonatkozóan. A nyomásos gazdálkodásról – az egyéni földhasználat egyik fő akadályozójáról – azonban nem intézkedett. Az 1880-as évek törvényelőkészítő vitái hozták felszínre, hogy a Dunántúlon és az Alföld nagy részén, ahol korábban sem volt nyomáskényszer, az érdekeltek ellenezték a törvénytervezetnek a nyomásos gazdálkodást lehetővé tevő kitételeit, az erdélyi, az északkeleti és keleti megyékből érkezett vélemények viszont – az ott követett gyakorlatra hivatkozva – egyetértettek ennek a határhasználati rendszernek a törvényi elismerésével. Az 1894: XII. tc. végül is úgy rendelkezett, hogy ahol élő gyakorlat a nyomásos gazdálkodás, továbbra is fennmaradhat, s a vele kapcsolatos döntésekre a birtokossági közgyűlés, a szervezési feladatokra a „politikai község” a jogosult (Csizmadia A. 1977: 36–39). E törvénybe beépült kompromisszum következménye tehát, ha az etnográfusok a két- vagy háromnyomásos határhasználatnak, esetleg javított változatának meglétét, ezzel együtt a szántóföld felének-harmadának közös legeltetéssel való hasznosítását, a faluközösség gazdálkodásszervező funkciójának legjellemzőbb példájaként írhatták le századunkban is (összefoglalóan: Györffy I. é. n. [1941]: 158; a nyomásos gazdálkodás elterjedése a Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjain: Barabás J. 1987: 6–7; regionális vizsgálatok: a Zempléni-hegység középső részének falvaiból – Ikvai N. 1967: 41–43; Nyíradonyból – Bellon T. 1965; a palócok lakta észak-magyarországi megyékből – Balassa I. 1989: 9–11).
