A KÖZBIRTOKOSSÁG ÉS A LEGELTETŐ TÁRSULAT
A KÖZBIRTOKOSSÁG ÉS A LEGELTETŐ TÁRSULAT
Az erdők és a legelők az egyezségen vagy peres eljáráson alapuló elkülönözések eredményeként kerültek a parasztok tulajdonába: felosztatlanul, s a telki állományhoz arányosítva. Helyenként már az 1836. évi jobbágytörvények adta lehetőséget kihasználták, de legkésőbb az 1850–1860-as években lezajlott az elkülönözés. Az egyéni tulajdon és a közös használat jogi és szervezeti összehangolásának napi gyakorlatát azonban ezt követően még évtizedekig nem szabályozta törvény. A faluközösség feudális szervezetében intézményesült közös erdő- és legelőhasznosításnak kellett tehát hozzá idomulnia az új lehetőséghez és szükséglethez. Az előzményekhez képest azzal a lényegi különbséggel történt ez meg, hogy a feudalizmus kori adminisztrációtól örökölt nemes – telkes jobbágy – zsellér rétegződésmodell, mely a földek tulajdonba adásakor zsinórmértékül szolgált, mintegy átstrukturálta a faluközösséget. Az államhatalom tudomásul vette, hogy a közös használat érdekében létrejövő közbirtokosságok a korábbi rendi választóvonalak mentén határolódjanak el egymástól. Így azután, akár egyazon faluban is egymás mellett létezett s maradt fenn lényegében a kollektivizálásig a nemesek, az úrbéresek és a zsellérek egymáshoz nagyon hasonló elvek szerint, de elkülönülten szerveződő közbirtokossága. Találóan jegyezte meg Szabó László, hogy az úrbéresek és zsellérek falun belüli elkülönülésének hangoztatása és külön közbirtokosságaiknak a „jobbágyidőkből” való eredeztetése éppen az elkülönözések hatására rögzült a történeti tudatban. A késő feudalizmus kori faluközösségekre még nem volt ennyire jellemző az ellenérdekű rétegekre szakadás (Szabó László 1989a: 294–295).
565A közbirtokossági erdők hasznosításába eleinte csak oly módon avatkozott be az állam a maga törvényeivel, hogy a szakszerű kezelés és a faállomány védelme érdekében ezekre is kiterjesztette a hatósági felügyeletet (1879: XXXI. tc., 1898: XXXIII. tc.). A közbirtokosságok jogi helyzetét és szervezeti felépítését csak az 1913: XXXIII. tc. rendezte. E törvény végrehajtása során alakították ki az érdekeltek az 1960-as évekig fennállott szervezeteiket, melyekbe azonban a helyi hagyomány sok eleme, helyenként a nemesi közbirtokosságok közvetlen példája is beépült. A közös ügyek intézésében való részvétel, különösen pedig a kivágható fából való részesedés alapja az erdő eszmei résztulajdona volt, amit – a volt úrbéresek esetében – a telek nagysága szerint állapítottak meg, s az alapegységet jognak nevezték. Akár a még vágatlan, akár a már közösen kitermelt fából részesedtek a birtokosság tagjai, az összes joggal azonos számú egységet alakítottak ki, s nyílhúzással (vagyis sorsolással) döntöttek róla, hogy kinek melyik egység jusson. Az ügyekről a közgyűlésen döntöttek, a közvetlen ügyintézést a vezetőség hatáskörébe utalták, melynek az elnök, a pénztáros, az erdőgazda voltak a választott tisztségviselői. A nemesek, az úrbéresek és a zsellérek külön-külön erdőbirtokossága mellett helyenként újabbak is szerveződtek: a közösen megvásárolt, illetve az 1945-ös földosztáskor juttatott erdőrészek hasznosítására szintén alakultak erdőbirtokosságok. Az erdős vidékeken tehát olyan falvak is akadtak, melyekben akár 5–6 autonóm szervezetű (bár államilag felügyelt) erdőbirtokosság létezett, s ugyanaz a gazda többnek is tagja volt. Sok helyütt viszont az erdő- és legelőtulajdonosok – a törvény erre is módot adott – egyetlen közbirtokosságot alkottak: az erdővel s a legelővel kapcsolatos ügyeiket összekapcsoltan intézték. (Az erdőbirtokoságokról lásd Mádai Gy. 1965: 125–135; Hegyi I. 1975; Petercsák T. 1981a: 46. skk.; 1985; Gelencsér J. 1983; Szabó I.–Szabó L. 1977b: 72. skk.; Molnár K. 1978; Takács L. 1984. )
Az elkülönözés során a volt úrbéresek tulajdonába került legelők jelentős részét – 1867–1907 között mintegy 3 millió kat. holdat, az összes legelőterület csaknem felét – a meg-megújuló törvényi tilalmak ellenére az érdekeltek felosztották s egyéni gazdaságuk részeként szántották-vetették. Először – a további legelőfelosztást az állattartás érdekében meggátolandó – csak az 1894: XII. tc., a mezőgazdasági törvény rendelkezett a legeltető közösségek szervezéséről. Mivel ez a törvény több részletkérdést megoldatlanul hagyott, az 1913: X. tc. ismételten elrendelte a legeltetést szervező, az együttes hasznosítást biztosító birtokos közösségek kötelező megalakítását, és részletesen szabályozta működési rendjüket (vö: Csizmadia A. 1977: 40–42; Takács I. 1974: 479–480). Az e jogszabályok alapján mindenütt megszervezett legeltetési társulatoknak (illetve a jogszabályokhoz igazodva újjászervezett korábbi közbirtokosságoknak) a „földes gazdák” lehettek a tagjai. Vagyis az egykori kiváltságolt területeken – például a Jászkunságban – azok, akiknek „örök földjük” volt, amihez legelőjog is kapcsolódott (vö. Bellon T. 1996); az úrbéres helyeken pedig azok, akik az elkülönözéskor szereztek a telki állományukhoz arányosított résztulajdont a legelőben. Jogi értelemben bármilyen eredetű is volt az úgynevezett legelőjog, s ha csökkent, esetleg vásárlások révén növekedett is a közlegelő összterjedelme, a feudalizmus kori földbirtokarányok maradtak meg iránymutatónak. A legelő eltartóképességét figyelembe véve határozott a gazdaközösség arról, hogy egy jog hány számos állat kihajtására jogosítja a gazdát. Aki többet akart hajtani, azzal megfizettették, 566aki kevesebbet, annak megtérítették a különbözetet. A jogosultság számon tartásáért: a lehetőség ki nem használása és a „túllegeltetés” közötti egyensúly biztosításáért a vezetőség (elnök, gazda, pénztárnok, jegyző, választmányi tagok) tartozott felelősséggel. A legfontosabb ügyekben (pásztorfogadás, a pásztorbér meghatározása, tenyészállat-vásárlás, beruházások, egyes haszonvételek bérbeadása stb.) a közgyűlés határozott. A legelőnek és tartozékainak (például a kutaknak, az épületeknek) karbantartását rendszerint közmunkában végezték el a gazdák, s az ebben való részvétel mindenki számára kötelező volt.
Az állam egységesítő szándéka mégsem tette teljesen uniformizálttá ezeket a társulatokat. Annak ellenére, hogy különválasztani rendelte a törvény a „politikai községet” és a közbirtokosságot, főleg a kisebb falvakban a kétféle vezetőség személyi összetétele átfedte egymást, s a pásztorlás rendjével kapcsolatos intézkedésekben is a falu elöljárói érezték magukat illetékesnek. Gyakorlatilag tehát egy intézményt működtetett a faluközösség a közös gazdasági feladatok megoldására (a legeltető társulatokról lásd például Petercsák T. 1979; Deli E. 1984; Szabó István 1980; Szikora A. 1986; Bárth J. 1991–1992). Arra is lehetőséget adott azonban a törvény, hogy a legeltetési társulat a „politikai községtől” teljességgel független részvénytársaságszerű gazdálkodó egységként szervezze-irányítsa az érdekelt gazdák állattartásának minőségi fejlesztését. Az üzemszerű működés – a tenyészállatok tartása miatt kisebb-nagyobb takarmánytermesztő szántógazdasággal is kiegészített legeltető gazdaság szervezése – főképp a nagyobb alföldi mezővárosokban maradt a két világháború közt, jórészt a kollektivizálásig jellemző (lásd pl. Varga Gy. 1976: 165–168; Bencsik J. 1975; Hagymássy S. 1982; Oroszi S. 1986).
