A KERESZTELÉS ÉS A BÉRMÁLÁS ANALÓGIÁJÁRA KELETKEZETT KAPCSOLATOK
546A KERESZTELÉS ÉS A BÉRMÁLÁS ANALÓGIÁJÁRA KELETKEZETT KAPCSOLATOK
A keresztkomaság intézménye mintát adott a nagyra becsült, tartós baráti kapcsolatok létesítésére felnőttkorban az egykorúak és a különböző generációkba tartozók számára egyaránt.
Martoson (Komárom m.) a keresztelőkön részt vevő, egymást kedvelő idegenek és távoli rokonok új, közelebbi kapcsolatba kerülhettek egymással a bába közreműködésével. Akik komái akartak lenni a másiknak, megálltak előtte, és „engedje az Isten, hogy jó keresztlánya/fia lehessek, úton-útfélen tiszteljük, becsüljük egymást” szavakkal kérték fel. A felszólított ugyanúgy felelt: „Engedje az Isten, hogy jó keresztanyja lehessek…” Kezet fogtak és ezután keresztfiam, keresztlányom, keresztapám, illetve keresztanyám megszólítással illették egymást. Ezt a fogadott komaságot komolyan vették, elsősorban a megszólítás és üdvözlés szintjén, de komolyabb kötelezettséggel nem járt. A harmadízigleni rokonok, ha nem tartották a rokonságot, akkor köthették meg a komaságot; általában idegenek között volt szokásos. A martosi értékrendben a komát többre tartották, mint a házassági és vérrokonokat (Fél E. 1944a: 9–11).
A Jászságban, ha egy gazdának megtetszett egy fiatal legény, egy alkalommal az ivóban borozgatás közben felkérte: „Engedje meg öcsémuram, hogy azután keresztfiamnak szólíthassam.” A borkeresztség megpecsételésére hamarosan egy keresztborjút küldött neki ajándékba. A helyi szokások szerint a keresztapa a keresztgyermekének is bárányt, borjút vagy malacot szokott ajándékozni, hogy a gyermek felnevelje, és az eladásból szerzett pénz külön jövedelme legyen (Madarassy L. 1929: 8).
A moldvai Bákó és Román vidékén szokás volt, hogy lányok, illetve fiúk választottak maguknak egy keresztanyát, aki a fogadalom elmondása alatt összefogta a kezüket, majd szétválasztotta, és ezeket a szavakat mondta: „Az Isten adjon szerencsét, szerencsés órában legyen.” A leányok mátkának, a legények vérének szólították egymást. Gajcsánán úgy mondták: vésároskodás, összevésároskodás (Gábor J. 1963: 235; Domokos Pál P. 1974: 384–389; Bálint S. 1976: 320–323).
Katolikus szokás szerint az olyan búcsús, aki először zarándokolt nevesebb búcsújáróhelyre, a búcsúban már többször megfordult társai (idősebb és fiatalabb egyaránt lehet) közül búcsúkeresztapát, illetőleg búcsúkeresztanyát választott magának, aki meg is keresztelte. Ez a búcsúkeresztség (búcsúkörösség) abban áll, hogy a szent kút vizéből, esetleg a szenteltvíztartóból meghinti, miközben ezt mondja pl. Szegeden: „Én tégöd megkörösztöllek! Az Isten ádjon mög, szentöljön mög, hogy lögyé Jézus Krisztus dicsőségire, Szűz Mária tüsztöletire!” Ajándékot is adott neki: zsebkendőt, olvasót vagy a kegyképről való ábrázolást. Ezután egymást Szegeden például így szólították: búcsúkörösztapám, búcsúkörösztanyám, búcsúkörösztfiam, radnai körösztapám, szentkúti körösztanyám, radnai körösztlányom, szentkúti keresztfiam, celli keresztanya. A keresztelés alkalmával kapott keresztnevet – amely gyakran azonos volt a keresztszülőével – olykor emlegetni szokták. Bálint Sándor szerint a szokás valószínűleg megvolt a havi búcsún (Szeged-Alsóváros, augusztus 2.) is, de itt már elsorvadt. Szintén a búcsúkeresztség szokását ismertette Mozsolics Amália a dunántúli Vasváron mosdatás néven. Itt a keresztanya vizes kezével meg is törölte keresztgyermeke 547arcát. A búcsúkeresztség életre szóló kapcsolatot jelentett a szertartásban résztvevők életében (Mozsolics A. 1943: 69–75; Bálint S. 1957: 153, 193; ÚMTSz III: 222).
Bárth János által a kalocsai búcsúsok andocsi bérmálásaként leírt avató szertartásban egy nagyobb csoport egyszerre vett részt. Itt nem a keresztszülő bérmálja meg az őt választó első búcsúst, hanem a búcsúvezető. András Borbála régi kalocsai búcsúvezető hite szerint őt a Szűz Mária hatalmazta fel arra, hogy bérmáljon (Bárth J. 1974a: 367–369).
Keresztkomaság létesült cselédek és idénymunkára szegődöttek körében is, patriarchális vonásoktól sem mentesen. Izsákfán (Vas m.) aratáskor az uradalmi cselédek mulatságot rendeztek a tarlón, és egymást keresztkomának fogadták. Gyerekek is választottak maguknak keresztszülőket. A tanú az uraság volt, amikor kijött a tarlóra, szalmakötelet vetettek a derekára, és ő fizette az áldomást. A komasági kapcsolatot halálukig hűségesen tartották és évente húsvétkor ajándékkal kedveskedtek fogadott komáiknak. A matyóknál a summásmunkán választott tallókeresztanyát bérmakeresztanyának is felkérhették (Gábor J. 1963: 238; Fügedi M. 1988: 88). A palóc vidékről származó summásbandák a banda munkájában először részt vevő fiatalt felavatták. A summás bérmáláson az uradalmat az intéző képviselte, aki a szertartást követő cuháré (zenés mulatság) költségeit állta. A tréfás, a bérmálást profanizáló szertartáson a papot megszemélyesítő idősebb summás kocsikenőccsel rajzolt keresztet az avatandó homlokára. A választott bérmaszülőknek a felavatott fiatalok bort vettek, amit azok kisebb ajándékkal viszonoztak. Ez a kapcsolat is az egész életre szólt, ezzel biztosították a munkatapasztalatok átadását és a fiatalokról való gondoskodást (Manga J. 1977: 241–277; Fél E.–Hofer T. 1979: 14; Cs. Schwalm E. 1989: 489–490).
