A KERESZTSÉGGEL (BEAVATÁSSAL, BEFOGADÁSSAL) KAPCSOLATOS EGYHÁZI ELŐÍRÁSOK ÉS SZOKÁSOK
A KERESZTSÉGGEL (BEAVATÁSSAL, BEFOGADÁSSAL) KAPCSOLATOS EGYHÁZI ELŐÍRÁSOK ÉS SZOKÁSOK
A keresztség az ünnepélyes névadás, a keresztszülők fogadalma, valamint (a tridenti zsinat határozata óta) az anyakönyvi bejegyzés szokása, amelyhez offerálás is kapcsolódhat. A keresztelés az üdvözülés előfeltétele. A katolikus vallás szerint a Krisztus alapította hét szentség közül a keresztség az első és a legszükségesebb, amelyben a vízzel való lemosás és a Szentháromság segítségül hívása által a lelki újjászületés kegyelmét kapják a megkereszteltek. A protestánsok szerint emlékezés 536arra, hogy „amint a víz lemossa a test szennyét, úgy Jézus Krisztus vére lemossa a lélek szennyét, a bűnt” (Bangha B. 1932: 58; Vallástörténeti kislexikon 1973: 194; Erdő P. 1986: 252–274).
Luby Margitnak a nyírmeggyesi Pap Zsigmondné így magyarázta: „a komaság = lélekváltás. A sátántól a keresztséggel váltják meg a gyereket. Azt kérdi a pap: Ellene mondasz-e a sátán incselkedésének? A koma felel meg helyette, hát ő váltja meg.” Egyes protestáns közösségekben – pl. az Őrségben – a keresztszülő kötelességei csak a konfirmációig tartottak; napjainkban az időhatár a 8. osztály elvégzésében jelentkezik. A Tiszaháton a gyermek 12 éves koráig úgy tartozott fogadni a keresztszülő szavát, mint a tényleges szülőjéét. A katolikusoknál a keresztszülő személyéhez a bérmáláskor a bérmaszülő társult, aki esetenkét a búcsúkeresztszülővel is azonos lehetett (Luby M. 1935: 148–150; Fülöp Á. 1995: 20).
A katolikus és a görögkeleti egyház – a keresztség és a bérmálás szentségéből eredően – a keresztszülőknek és a bérmaszülőknek kereszt- vagy bérmagyermekeikhez, valamint ezek szüleihez fűződő viszonyát lelki rokonságnak, magukat a személyeket pedig lelki rokonoknak tartotta és a házasságot közöttük tiltotta. Ezen túl a keleti egyház a lelki rokonságnak az ágait és az ízeit a vérrokonsággal egyenrangúnak ismerte el. A protestáns egyházak közül a reformátusok – ellentétben a katolikusokkal és görögkeletiekkel – nem vonatkoztatták a házassági tilalmat a keresztszülő hozzátartozóira (Sólyom Fekete F. 1872: 134; Tagányi K. 1919: 63; Tárkány Szücs E. 1981: 134).
A törvényes házasságban született gyermek a kereszteléssel válhatott a vallásos közösség társadalmilag elismert tagjává, a törvénytelen születésű gyermek keresztelőjét addig elhalasztották, amíg „…a Magistrátusnak hírré tegyed, a paráznák először megbüntessenek és poenitentiát tartván, a gyermek úgy kereszteltessék meg” (1653). A lelkipásztor feladatai közé tartozott a megfelelő egyházi büntetés kiszabása. A kereszteltek anyakönyvébe a „spurius”, „fattyú” állapotot jegyezték be. Békéscsabán (Békés m.) az evangélikus egyház 18. századi anyakönyvében szerepel a törvénytelen gyermek keresztelőjének leírása. Az eset megörökítésének és a szokásnak is az volt a célja, hogy a fiatalok okuljanak a történtekből. A szertartáson megjelent (valószínűleg a lelkész hívására) 4–5 legény és 10–15 leány. Közülük egy leányt és egy legényt jelöltek ki keresztszülőknek, de tulajdonképpen tanúnak – ’testes’ – tekintették őket, amint azt az anyakönyvbe bejegyezték. Ha a megjelent lányok közül senki sem vállalta volna a keresztanya szerepét, akkor egy férjes asszonyt bíztak meg ezzel (Schram F. 1957: 135; Tárkány Szücs E. 1981: 129; Mekis Á. 1996: 115).
A római katolikus szertartáskönyvek előírták, hogy a keresztszülő nem lehet rokon és csak a megkereszteltek és bérmáltak köréből kerülhet ki. „Megbérmálatlanul senki sem lehet másnak a tatája…, senki ü tulajdon gyermekit vagy atyafiait elő ne vigye, hanem idegennel vitesse elő.”
Az 1460-as szepesi zsinat három keresztszülőt engedélyezett, két férfit és egy nőt, illetve fordítva (Schram F. 1957: 135–136).
A keresztszülő koma elnevezését említi a 17. század közepén a váradi szertartáskönyv: „kedgye az komákat”, „felejjenec az Comác”. Egy 19. századi adat szerint komák házassági tanúként szerepeltek, akiknek a nevét az anyakönyvbe beírták. Ez arra az összefüggésre világít rá, hogy a házasságkötésnél jelenlévő tanúként válhattak 537a gyermek keresztelésénél is tanúvá, keresztszülővé a meghívott személyek. Mint láthattuk, a koma szó jelentése széles körű, segítségével barátság nyilvánítható ki különböző viszonylatokban és helyzetekben. A koma elnevezés mellett a 16. századból a keresztelői szertartás résztvevőit tota/tata néven is ismerjük. Ezen elnevezés változata lehet a Cserháton (Abaúj-Torna m.) még a 19. század végén is feljegyzett tató kifejezés, esetleges előzménye pedig a szerbhorvátban ’nagynéni’ jelentéssel bírt (Kiskéri Balogh I. 1898: 131; Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n. 163; Schram F. 1957: 135; Kniezsa I. 1974: 521; J. Lőrinczi R. 1980: 192; ÚMTSz 111: 449–450).
A keresztapa felelősséget vállalt (a szülőkkel együtt) a gyermek sorsáért, erkölcsi neveléséért. Fogadalmuk szerint a valódi szülők elhalálozása esetén átvehették (átvették) a gyermek felnevelésének feladatát. Ez a funkció igen régi. Ezt, valamint az intézmény tartalmát az egyes szavak jelentése is igazolja. Így többek között Calepinus és Szenczi Molnár Albert szótárának adatai a következő tanulságokat mutatják: a tutor = patronus = oltalmazó, gondviselő, a compatronus = egyebekkel (azaz: nem egyedül, hanem más személyekkel együtt) való tutor, patronus. Ugyanezt jelenti a keresztkoma és a koma = compater vulgo is. A susceptio = fölfogadás, hozzávétel. Györkösy szótárának a jelentései: ’átvétel, elvállalás’. A suscipio szó átvitt értelmű jelentése pedig többek között: ’védelmébe vesz, támogat’, ’magáénak való elismerés jeléül gyermeket elismer’. S végül: susceptor jelentése Szenczi Molnár Albert szótárában fölfogadó és keresztatya (Dienes Erzsébet nyelvész közlése). A békéscsabai evangélikus egyház 1728-tól vezetett kereszteltek anyakönyvébe a különböző lelkészek az alábbi megnevezéssel jegyezték be a keresztszülőket: „Susceptores”, „Commater”, „Compater”; ha a keresztszülők házastársak voltak, akkor a keresztapa teljes nevének kiírása után a keresztanyát így jelölték „et consors sua” vagy „uxor sua”. Így is jelölhették: „uxor Franco” ’Franco felsége’ (Mekis Á. 1996: 115; Örsi J. 1974: 357).
A keresztszülőség intézménye fontos a gyermek szempontjából, mert létrejöttével mintegy megkettőződött a sorsáért felelősséget vállaló felnőttek száma. A gyermek társadalmi életútját tette biztonságosabbá. A keresztény társadalomban a keresztszülők szerepe elsősorban az erkölcsi és lelki támasz biztosítása volt. Ezen túlmenően a keresztapa (koma) anyagilag is hozzárult/járulhatott a gyermek felneveléséhez; ruhával, ajándékokkal látta el. Az első kötelező ajándékot, a több helyen (moldvai csángók, Palócföld, Dél-Dunántúl, Szeged környéke) korozsmának (korozmo, dorozsma, kaluzsna, kolozsna) nevezett fehér házi vásznat vagy felsőruhát a keresztanya adta. Az ajándékot megválthatta a korozsmapénzzel, amelyet a keresztanya abba a kendőbe kötött bele, amellyel a gyermek arcát kereszteléskor letakarták. A Göcsejben a gyermekágyas asszonynak az ételhordás befejezésekor tartott összejövetelre (dáridomb) sütöttek egy pólyásgyermek nagyságú kalácsot (fumu). Főkötőt is tettek a fejére – mintegy a gyermeket szimbolizálva – és egy fehér ruhába, a korozsmába takarták. A fumut a Szentháromság nevében megkeresztelték, és a lakomán részt vevő rokonok, komák és közeli szomszédok elfogyasztották. A kereszteletlen gyerek hiedelemkörének néphit adatai szerint a keresztelési formulával és egy földre dobott fehér ruhadarabbal a bolyongó lelkét meg lehetett nyugtatni, mert ezáltal részesült az elmaradt keresztségben. Sok helyen gyakorolták azt a szokást, hogy a gyermekhalottat a keresztszüleitől kapott ruhájában temették el (Gönczi F. 1906: 155; 538Istvánffy Gy. 1896: 172, 1911: 229; MNL III: 275–276; Fügedi M. 1988: 34; Kapros M. 1990: 27; ÚMTSz III: 495).
A katolikus egyházban a keresztelésnél és a bérmálásnál használt szent kenet neve krizma (chrisma) volt, s a püspöknek a szentelt olajokért nagycsütörtökön fizetett összeg neve krizmapénz. A chrismale latin szó a bérmálásnál használt fehér szalag neve, melyet a megbérmáltaknak egy hétig a homlokukon kellett viselni, hogy a „szent krizmát a tiszteletlenségtől” megóvják. A bérmálásra vonatkozó előírások között szerepelt a katolikus szertartáskönyvekben: „Íme jelen vagyon az egyházi fejedelem pispek uram… bérmál mindent aki bérmálkozni akar …Tatája azaz keresztapja vagy annya legyen mindennek aki odajárul. Valami kicsi ruhácskát is hozzon keziben, kivel a fejét bekössék, még a szent kenet rajta meg nem szárad. Mikor az megszáradand, a kötést egyházi emberrel ódoztassa el, és a ruhácskát vettesse a tűzbe, a kenet helyét pedig szentelt vízbe kevéssé megmossa.” A bérmálkozóknak az előírt fehér ruhát az 1279-es budai zsinat megkövetelte, a későbbi magyar szertartáskönyvekben már nem szerepelt. Máshol a protestánsoknál: „Komanac, korosmanac, sonac, olaynac, nyalnac, es ellenmondasnac kellé lenni a keresztségben” (Schram F. 1957: 136; Szarvas G.–Simonyi Zs. 1890–1893: II. 370).
A keleti rítusokban a bérmálást – a katolikusok második, a Szentlélek közlésének szentségét – közvetlenül a keresztelés után szolgáltatták ki. A megbérmált homlokát fedő ruha a szent kenettel való érintkezés által szentelménnyé vált, ezért kellett elégetni. A fehér ruha a keresztelői szokások között arctakaró kendő lett, a városi szokásokban pedig a bérmálkozó lányok homlokát övező fehér szalag. A keresztelői ajándék, a korozsma elnevezésének eredete is ez. Egyes helyeken a keresztelőt követő lakoma neve is korozsma, Bálint Sándor véleménye szerint a szó „a biblikus görög charizma ’kegyelmi ajándék’ átvétele a magyar nyelvben. Voltaképpen a Királyi Ember lakomájából a menyegzős ruha evangéliumi példázatából (Máté 22: 1–14) merített ösztönzést, nyilvánvalóan még a középkorban. Ismert volt a hiedelem is: aki nem kap korozsmát, annak majd pőrén kell az angyalok előtt szégyenkeznie” (Bálint S. 1980: 223).
