A MÁTKA/KOMAVÁLASZTÁS SZOKÁSÁNAK TÁJI VÁLTOZATAI
A MÁTKA/KOMAVÁLASZTÁS SZOKÁSÁNAK
TÁJI VÁLTOZATAI
TÁJI VÁLTOZATAI
A nem vérrokon legények és leányok mátkatál küldésével és ehhez kapcsolódó baráti gesztusokkal (kézfogással és csókkal) testvérré fogadták egymást: eredeti formájában egész életükre szólóan vagy évenként megújítva a köteléket. Az ajándékkal (sütemény, gyümölcs, feltétlenül hímes tojások, esetleg bor) megrakott mátkalkomatálat ismerős lányok vagy legények vitték el a kiszemelt komának. A megtisztelt lány a tojásokból elvett és másikat tett helyettük, az lényeges volt, hogy ne ugyanannyit adjanak vissza, mert abban az esetben nem volna mátkálás, hanem csak kicserélés. Somogy megyében a komatállal küldött üveg bort vagy elfogyasztja, vagy kiönti, aki kapja, és a saját borával tölti meg, úgy küldi vissza. Baranya megyében nem komatálat, hanem komafát cserélgettek a lányok. A komálás, mátkálás énekelt rigmusai az egész Dunántúlon elterjedtek (Endrei Á. 1911: 207; Gábor J. 1963: 244).
534Göcsejben a legények a komálás által létrejött kapcsolatnak – amelynek következtében tojáskomák lettek – nem tulajdonítottak olyan jelentőséget, mint a lányok. A lányok mátkázása megbecsülése volt az egész háznak és még öregasszony korukban is így szólították egymást. Az Ormánságban a lány személyesen vitte el legjobb lánypajtásának, leendő gyermeke keresztanyjának, komaasszonyának a mátkatálat a pántlika alatt papírlapra írt verssel: „Mátka, mátka mátkázzunk Hónap délre komázzunk Ha éljünk, ha haljunk Mindig mátkák maradjunk.” Gajcsána moldvai faluban a szabadban a hímes tojásokat összekoccintották, majd átadták egymásnak a következő szavak kíséretében: „Mátkázó vasárnap tojást cseréltünk, Ezen a világon mátkások legyünk, S a másvilágon testvérek legyünk” (Gábor J. 1963: 235; Domokos P. P. 1974: 384–389; Bálint S. 1976: 320–323).
A Dél-Dunántúlon a komatál küldése azonos funkciójú volt a barátságkötést szimbolizáló tojáscserével és előfordult, hogy egy településen mindkét szokás egymás mellett élt. A moldvai csángó adatok is a kétféle szokás párhuzamosságát mutatják (Nyíri A. 1939: 173).
Egyes vidékeken a legények és lányok lehettek egymásnak mátkái és szimbolikusan az elfogadott mátkatál fejezte ki egymás iránti vonzalmukat; a pünkösdi vagy Szent Iván-napi szokásokhoz kapcsolódóan.
Gyöngyösön és Egerben (Heves m.) a mátkatál küldésének eredeti indítéka megváltozott és házassági hajlandóságot kipuhatoló szokássá vált. A palócoknál korábban is szokás volt a lányok egymás közötti barátságának megpecsételésére küldött mátkatál. A legény leánymátkái azokból a lányokból lettek, akikkel táncolni és beszélgetni szokott, de biztosan tudta, hogy nem fogja feleségül venni őket. Reguly szerint a palócoknál ez már atyafiságnak (rokonság) számított. Pünkösdhöz kapcsolódott és a múlt század végén még két-három falut is bejárt a mátkatál. Egy rokon vitte a mátkatálat, és ha a tálat elfogadták, azt jelentette, hogy a küldő vonzalma viszonzásra talált, s ezt a cserébe küldött mátkatállal jelezték. Ha nem fogadták el, az visszautasítást jelentett. Mozsgón (Baranya m.) a lányok napfelkelte előtt szedett virágokból font koszorút tettek a fejükre, s a mátkájuknak (jegyesüknek) is feltűztek egy kis csokrot (Reguly A. 1994: 149; Endrei Á. 1911: 208).
Illendő paraszti megszólítási formák szerint a 19. század első felében a nem barátokat és idegeneket tegezték. Ha barátságot akartak kötni egymással, akkor felszólították a másikat, „kössünk komaságot”, és ezután kendezték, ’kend’ megszólítással becsülték meg egymást. Reguly szerint ezzel az érintkezés arra az intimitási fokra jutott, mint az úri, polgári rétegek körébe tartozóknál a tegeződés által. Másik következménye volt a kötésnek, hogy komájának összes komája a kezdeményezőnek is komájává vált. A feljegyzésből nem derül ki, hogy követte-e áldomásivás a felszólítást, miként az keresztelőn szokásban volt, amikor a bábaasszony fölszólítására, hogy válasszon komát, a főkoma mindenkivel egyenként koccintott és megitta a komapoharat, nehogy valakit megsértsen (Tápé, 1725). (Lásd még: Reguly A. 1994: 149; ÚMTSz 111. 446, 449.)
