SZÁLLÁS, ÉLELMEZÉS
SZÁLLÁS, ÉLELMEZÉS
Az erdőmunkások szállásról, élelemről többnyire maguk gondoskodtak. Ha nem tudtak hazajárni, a munkahely közelében ütöttek tanyát. Elvétve fordult elő, hogy idegen falu közelében meghúzódtak bérelt szobában, nyári konyhában, cselédházban, esetleg istállóban; szalmával ágyaztak be (É. Kovács L. 1976: 144). Nyáron rövidebb munkán, jó időben néha csak ágyhelyet, fészert készítettek, a favágók gallyakból, a cserhántók kéregből, s ezeket lombbal fedték (Jósvai G. 1976: 163). Jóval gyakoribb volt a kaliba, kalyiba, koliba néven emlegetett kunyhó, amit a helyszínen található anyagokból készítettek, magukkal legfeljebb pokrócot vittek takarónak. Az erdőbeli kunyhó patak és a munkatér közelében, lehetőleg szélcsendes, védett helyen állt; a kisebbet, egyszerűbbet közösen kb. fél nap alatt állították össze. Mérete attól függött, hány személynek szánták. Egy főre átlagosan 1 m széles és majdnem 2 m hosszú fekvőhelyet számítottak. A legkisebb 2 személyes kunyhó 4 m hosszú, 3 m széles és 2 m magas volt átlagosan; gyakoribb volt a 4 személyes, ritkább a 6–8 vagy még több személynek szóló kalyiba. A kunyhó lehetett ágasfás-szelemenjármos, téglalap vagy kör alakú. Enyhe időben a tűz inkább kint, hidegben pedig bent a kunyhó közepén égett, felette helyezkedett el a füstnyílás. A tüzet lehetőleg dorongfák zárták el a fekvőhelyektől, melyek között szintén hasonló válaszfalak (hasábfák) voltak. Bent a sarokban vagy kis polcokon tartották a holmikat, a szerszámok azonban a vityilló mögött hevertek. A kunyhó alapját sekély mélységig ki is áshatták, a fekvőhelyekre lombot, harasztot, forgácsot, esetleg mohát terítettek. A kunyhók fala vastagabb dorongokból, egyes esetekben dongákból állt, szorosan egymás mellé rakva, esetenként be is lécelték; eső ellen oldalát lombbal, gallyal, kéreggel fedték; hidegben a kb. 20 cm-es levélrétegre még 20–25 cm-es földréteget is terítettek. Bár a tüzet állandóan táplálták, lábuk vagy a kör alakú kunyhóban az egyik oldaluk melegedett, másutt viszont fáztak. Ha sürgős munka miatt a fuvarosok kint aludtak az erdőn, ők is készítettek maguknak kunyhót, lovaiknak fészert (Varga D. 1970: 47–48; Matusz G. 1971: 20; É. Kovács L. 1976: 144, 148; Jósvai G. 1976: 163; Garda D. 2091979: 143; Petercsák T. 1986: 132; Paládi-Kovács A. 1988: 110–111, 125, 131–134; Gazda J. 1993: 312).
1945 után az üzemi keretek közé került munkásokat olykor tömegszállásokon helyezték el, nagyobb létszám esetén munkásszállásokat, barakkokat építettek számukra a legszükségesebb tárgyakkal berendezve (vaságy, szalmazsák, lepedő, mosdó, fafűtéses vaskályha, lámpa stb.). A távol dolgozó kis csoportok azonban továbbra is kunyhóban, esetleg közeli falusi házakban laktak (Matusz G. 1971: 20).
Az otthoni és a munkahelyi napi étrend, valamint a nyersen fogyasztott és a főtt ételek váltakozása is a munkahely távolságának és a munka időtartamának függvénye volt. A közvetlen közelbe naponta kijáró erdőhorvátiak például lehetőleg otthon reggeliztek és vacsoráztak, az utóbbi esetben főttet; a szokásos sült szalonnát viszont ebédre fogyasztották (Jósvai G. 1976: 161). A bodonyiak sötéttel indultak, világosra kiérve azonnal tüzet gyújtottak, megkezdték a fadöntést, s amikor alkalmas volt a tűz, a munkát félbeszakítva szalonnáztak; tarisznyában vitték a kenyeret, szalonnát, vöröshagymát; estére otthon ettek főttet (Fejes K. 1986: 10). Az erdőben lakó, kisebb távolságban dolgozó gömöri cserhántók, talp- és bányafafaragók unos-untalan szalonnát sütöttek, de szerdán és esetleg csütörtökön is asszonyaik hazulról kivitt főztjét ették (É. Kovács L. 1976: 148–149; Paládi-Kovács A. 1988: 110–111). A távolabb dolgozó favágók, botolók egyheti élelmet vittek magukkal, kint sütöttek reggelenként és főztek vacsorára, az ebéd azonos lehetett a reggelivel, de jobban szerették az előző esti, felmelegített főttet. Egymás közt megbeszélve vittek edényeket (bográcsot vagy fazekat, lábast vagy serpenyőt stb.), ki-ki saját evőeszközét (kanalát, bicskáját), szállítható vagy a helyszínen megvásárolható ennivalót, illetve nyersanyagot és fűszert (kenyeret, lisztet, szalonnát, hagymát, sót-paprikát, burgonyát, babot, kukoricakását, laskát, túrót, ritkábban füstölt sonkát, kolbászt stb.); ezekből többnyire levesfélék készültek. Az eléggé egyhangú étkezést változatosabbá tehette az erdőben talált gomba, a titokban „szerzett” vadhús és több más, például faluban vásárolt tej, hús stb.; esetleg fakanalat, szakajtót adtak érte cserébe (Jósvai G. 1976: 161). A csoportban nem mindenki főzött külön-külön, 2–3–4 pajtás összeállt. A napos szakács 11 óra körül vagy alkonyattájt abbahagyta a munkát, megfőzött, s enni hívta társait.
A gyergyóremetei napi étrend eltért az anyaországitól: a munkások 4-kor keltek, már reggelire, de legalább vacsorára főttet ettek; ott is 2–4 fő főzött váltogatva; az étrendben nagy szerepet játszott a puliszka és a túró, de megvolt a szalonna, burgonya és a laska is (Garda D. 1979: 143).
Ha a helyszínen nem volt iható víz, közelre magukkal vittek vagy falusi kútból, még gyakrabban közeli patakból, forrásból merítették, szükség esetén a nyírfakéreg nedvét, a viricset csapolták le külön edénybe (Fejes K. 1986: 9). A vizet rendszerint a csapat legfiatalabb tagjai, közös főzéshez pedig maguk a szakácsok hordták. A folyadékot faluközelben pótolta a tea, tej, utóbb a kávé is. Reggel éhomra pálinkát is ittak, de napközben tartózkodtak minden szesztől.
1945 után a fa- és fűrésztelepeken üzemi étkeztetés folyt, de kint az erdőn a munkások továbbra is magukat élelmezték. Gyakoribbá vált a füstölt hús és a kávé, a szalonna népszerűsége töretlen maradt (Varga D. 1970: 48).
