Vulkáni hegységeink mai arculata
Vulkáni hegységeink mai arculata
Velük ellentétben – formakincsüket tekintve – különböző vulkáni hegységeink már alapvonalaikban is eltérnek egymástól, így egyedi sajátosságaikat bővebben tájföldrajzi bemutatásuknál részletezzük. A bazaltfennsíkok, a kis bazaltkúpok, az andezit rétegvulkánok vagy a dácit dagadókúpok közötti morfológiai különbségek fő oka, hogy arculatukra mindenekelőtt a vulkáni nagyformák nyomják rá bélyegüket. Mégpedig az az elsődleges, a vulkáni működéskor kialakult formakincs, amelyet – természetesen – a vulkáni működés sajátosságai határoznak meg. Hígabb vagy sűrűbb láva ömlése, kisebb-nagyobb lávadómok felnyomulása, hamuszórás, izzó törmelékárak lezúdulása – e folyamatok közül korántsem mindegy, hogy melyik és milyen arányban vesz részt az illető vulkáni hegység kialakításában. E folyamatoknak szoros meghatározója a kőzetminőség (lásd erről a Vulkanológia című részt). A riolitos magmára például főként heves robbanásos működés, a dácitra, andezitre a viszonylag kisebb robbanások és lávadómok felnyomulása, a bazaltra pedig elsősorban a szelídebb lávaömlések jellemzőek. A működés jellegét egyéb tényezők is befolyásolják, például az esetleges magma-víz kölcsönhatás, aminek következtében pl. a Kisalföldön vagy Tihanyban – bazalt ide vagy oda – lávát alig találunk. A formakincs végső képét természetesen a működés óta eltelt idő, illetve a közben uralkodó éghajlat alakítja ki. Az elsődleges formakincs átalakul, és az erózió által irányítottan, de a felépítő kőzetek minősége, vulkanológiai típusai által meghatározottan sajátos fejlődésen megy keresztül. Bár a felszínfejlődés folyamatát hazai hegységeinkben sokan és sokféleképpen vizsgálták, a forma szempontjából döntő tényezők, tehát a vulkáni működés és az elsődleges formák tanulmányozása – korszerű vulkanológiai felfogásban – még csak kezdeti szakaszában jár. Alábbiakban éppen ezért – egy, a magyarországi vulkáni területek fő típusait elkülönítő, javasolt felosztásban – csupán röviden körvonalazzuk a fő geomorfológiai jellemzőket.
A Medves fiatal, 2 millió éves, lapos bazaltfennsíkja, Magyarország legnagyobb ilyen képződménye
1. Riolitos-dácitos ignimbrittakarók. Nagyobb, összefüggő területi elterjedésben a Bükkalján, ezen kívül a Cserhátban, a Mátra térségében és a Tokaji-hegységben fordulnak elő, és foltokban a Börzsönyben és a Mecsekben is megtalálhatók. E képződmények a miocén „riolittufa-szinteket” szolgáltató vulkánosság (lásd korábban) termékei: zömükben laza ignimbritek, kapcsolódó szórt és torlóár-üledékekkel, valamint áthalmozott (epiklasztikus) törmelékkőzetekkel. Mai felszínükre kevéssé az elsődleges (sík, takarós) település, sokkal inkább az utólagos szerkezeti mozgások okozta széttagolódás, helyenként kibillenés, továbbá az alacsony térszíni helyzetből következő élénk vonalas erózió (folyóvízi felszabdalás) jellemző. Itt-ott, ahol valamilyen különleges okból (erdőtűz, túllegeltetés, lejtős tömegmozgás stb.) feltárul az eredeti felszín (pl. Kazár), megjelenhet a laza ignimbritekre szárazabb éghajlaton jellemző ún. badland-képződés (= sűrű, időszakos barázdákkal felárkolt térszín kialakulása). Színezőelemként ignimbritpira-misok is előfordulhatnak (bükkaljai „kaptárkövek”).
2. Andezit-dácit rétegvulkánok és/vagy dóm-együttesek. Ebbe a csoportba nagy miocén vulkáni hegységeink (Visegrádi-hegység, Börzsöny, Mátra, Tokaji-hegység) területének legnagyobb része tartozik. Attól függően, hogy főleg robbanásos működésről volt-e szó vagy inkább lávadómok, lávafolyások képződéséről, „valódi” rétegvulkánokról avagy lávadóm-együttesekről beszélhetünk. Példaként – további csoportosítás nélkül – a Magas-börzsönyi vulkán, a Nyugati-Mátra, a tokaji-hegységi Mogyoróska-Regéc andezites központ, vagy a Tokaji Nagy-hegy említhető. Vulkáni hegységeinkben az eredeti nagyformák – a nagy (réteg)vulkáni kúpok, a kráterek vagy a beszakadásos kalderák – eróziósan átformált maradványai általában még jól felismerhetők, habár a posztvulkáni tektonikus mozgások (és részben a lepusztulás) jelentősen bonyolítják a rekonstrukciót. Mindenesetre szó sincs arról, amit a 60-as években még sokan vallottak, hogy az elsődleges nagyformák teljesen eltűntek, „tönkösödtek” volna: az 500–800 méternyire tehető lealacsonyodás jobbára csak a csúcsi régiót érintette (miközben az alsó részen jelentékeny hegylábfelszín-képződés ment végbe). A hegységek érdekes és változatos kisformái közül a pados elválású lávaár-maradványokat és a merész sziklákat formáló vulkanoklasztitokat említhetjük (lásd még a Börzsöny bemutatásánál).
3. Riolit-dácit lávadómok, dagadókúpok és szubvulkánok. Főként az előbbi csoporthoz, tehát a nagyobb rétegvulkánokhoz kapcsolódva jelennek meg. Mai morfológiájukban egymáshoz igen hasonlóak, „kúp” alakúak, épp ezért ránézésre nemigen dönthető el, felszínen vagy felszín alatt megszilárdult alakzatokról van-e szó. Csak a kőzetek alaposabb vizsgálata alapján beszélhetünk dagadókúpokról vagy dugótűkről (pl. a regéci Várhegy), lávadómokról (a börzsönyi Galla-csoport vagy Só-hegy, a szobi Csák-hegy) vagy szubvulkánokról és telérekről (dunabogdányi Csódi-hegy, tokaji Sátor-hegyek, Karancs, Szanda-várhegy). Viszkózus, tömegesen felszínre került láváik (illetve sekély mélységű magmás testjeik) kőzetanyaga általában csak nagytömbös vagy gömbhéjas (és nem pados) elválást mutat.
A Bükkalja legszebb kaptárköve a Mangó-tető alatt. A kaptárkövek, e nem összesült alsó-miocén ignimbritből álló felszínformák (amelyeknek üregeibe a 10–14. században valószínűleg kaptárokat telepítettek) melegebb-szárazabb korszakokban, az egykori ignimbrit- platók hátráló eróziójával alakultak ki a kappadókiai „tündérkémények” mintájára
4. Bazaltfennsíkok. A mai Magyarországon lényegében egyetlen képviselőjük a Medves-fennsík. Meredek, eróziósan (de viszonylag lassan) hátrált peremek (helyenként oszlopos elválásokkal), valamint enyhén hullámos felszín jellemzik. Morfológiailag ide sorolhatók a valószínűleg tufagyűrűben létrejött vagy arra települt, nagyobb bazalt tanúhegyeink is („mezák”), mindenekelőtt a Badacsony, Szent György-hegy és Somló, peremeiken legszebb oszlopos bazaltjainkkal (ún. bazaltorgonák). Mint ismeretes, tanúhegyeink üledékes fekürétegei a Pannon-tó egykori fenekének szintjét őrzik.
5. Bazalt piroklasztit-kúpok. A nemzetközi irodalomban is elfogadott besorolás szerint valamennyi egyéb bazaltvulkánunk ide tartozik. Több-kevesebb víz hatására, egy részben robbanásos működéssel, más részben lávaöntéssel, általában rövid idő alatt létrejött kúpokról vagy gyűrűkről van szó. A szélső tagokra egyfelől a robbanásos, tufagyűrű-eredetű Tihany-vulkán hozható példának; a főleg lávaöntők közül a kisebb tapolcai-medencei kúpok (Gulács, Haláp), a „vegyesek” közül pedig a (részben már a kürtőfáciest feltáró) Salgó, vagy a Ság-hegy említhetők. A lávák természetesen itt is igen gyakran szép oszlopos elválást mutatnak (pl. Somos-kő).
