Felszínének kialakulása és mai domborzata
Felszínének kialakulása és mai domborzata
A terület felszínfejlődésének kezdetei az ópaleozoikumba nyúlnak vissza. Az európai őskontinens peremét érintő variszkuszi hegységképződés során – mint a lemeztektonikai fejezetben láttuk, jóval délebbi szélességeken – kialakult a Dunántúl jelentékeny részére jellemző, főként kristályospalákból, fillitből, gneiszből, gránitból és permi homokkőből álló „alaphegységi” tömeg. Ez a mezozoikumban transzgressziós (tengerelöntéses) felszínné vált, amelyen létrejött a főleg a mai hegységek (Mecsek, Villányi-hegység) tömegét alkotó üledékes „fedőhegység”.
A mezozoikumi és harmadidőszaki transzgresszió kisebb mértékben a Somogyi- és a Baranyai-dombság viszonylag mélyebbre süllyedt alaphegységi részeit is érintette, az alaphegység jó része azonban – a mai nagytáj túlnyomó részén – hosszú időn át, egészen a miocén elejéig újabb üledéktakaró nélküli szárazulatként fejlődött: rögökre darabolódott, trópusi tönkösödéssel erősen lepusztult, miközben a Tisza-mikrolemez részeként főként északkeleti irányban mozgott és forgott.
A Dunántúli-dombság viszonylagos magasságkülönbség-térképe (szerk. Keresztesi Zoltán – Keresztesi Zoltánné – Molnár Margit – Tiederle Lajos)
A harmadidőszak végén végbement a nagy dunántúli geomorfológiai inverzió (domborzatfordulat). Ennek eredményeként a mai hegységi felszínek kiemelkedése, folyamatos pusztulása, tönkösödése, s ezzel ellenkezően a mindaddig felszínen lévő alaphegységi területek medencévé alakulása volt jellemző. A süllyedő terület szigettengerében működhettek a korábban tárgyalt riolittufa-szinteket szolgáltató, később szintén elsüllyedt vulkáni központok. A folyamatos medencealakulás csak a kezdeti, nem általános-egységes kárpáti, bádeni, szarmata üledékképződést követően teljesedett ki: ekkor a pannóniai tenger (Pannon-tó) csaknem az egész mai Dunántúli-dombság felszínét elborította, s vékonyabb-vastagabb, általában sekélytengeri üledéksorral fedte be, amelyből legfeljebb a baranyai hegységek álltak ki szigetszerűen. A Pannon-tó zsugorodása, összehúzódása klimatikus változásokkal, sivatagosodási folyamatokkal, s ezzel összefüggő felszínfejlődéssel járhatott (erre Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő 1910-es években publikált adatai után újabban Schweitzer Ferenc talált bizonyítékokat). A pleisztocén kori vörösagyag-képződés, periglaciális folyamatok, valamint helyenként keresztrétegzett homokkal jellemezhető folyóvízi üledékképződés eredményeként gyengén tagolt szárazulati felszín alakult ki. A domborzat differenciálódása a klímaváltozások, a belső és külső erők együttes tevékenységének hatására viszonylag gyors ütemben következett be. Az alaphegység szerkezetével és mozgásmechanizmusával összefüggésben az észak-északnyugat–dél-délkeleti és erre merőleges, nyugat felé haladva egyre inkább meridionális (észak-déli) irányokhoz igazodó szerkezeti vonalak mentén kiemelkedések, részben süllyedések következtek be. Ehhez kapcsolódva, illetve részben szerkezeti irányítottságra ment végbe a külső erők, mindenekelőtt a folyóvízi erózió felszínformáló tevékenysége, a völgyképződés, a Mecsek előterében a hegylábfelszín-képződés. A dombsági völgyformálódás maradványai a mai meridionális völgyek is, bár ezek egyes vélemények szerint – legalábbis részben – deflációs formák. A völgyek némelyikének korábban nagy vízgyűjtője lehetett a Dunántúli-középhegység területén, ahonnan egészen a Dráva süllyedékéig futottak le.
A völgyformálódást és a felszíni domborzat kialakulását, amint azt e sorok szerzője kimutatta, illetve összegezte, nagymértékben befolyásolta egy térben és időben szakaszos, hármas süllyedék-generáció.
a) Legidősebb és legdélibb tagjai a Horvát-szlavóniai-, majd a Dráva-süllyedék. Ezek feltehetően nyugatról és északról ide irányuló alpi, sőt részben kárpáti vízgyűjtőkkel is rendelkeztek. Sümeghy József szerint a plio-pleisztocén határon valószínűleg még az Ős-Duna és némelyik felvidéki folyó őse is ide torkollt (lásd az Ősvízrajz című részben).
b) A süllyedék-generáció térben északibb, időben fiatalabb tagja a Felső-Kapos–Kalocsai-süllyedék (-árok). Ez kezdetben (a pleisztocén elejétől a középső-pleisztocén végéig) az igen különböző, helyenként több mint 150 méter vastagságú negyedidőszaki homokos-kavicsos üledéksor tanúsága szerint még ugyancsak jelentékeny észak-dunántúli, sőt távolabbi vízgyűjtőknek is erózióbázisa volt, majd – a Dunántúli-középhegység és a Duna Kisalföld-Visegrádi-szoros közötti szakasza kialakulásának hatására – fokozatosan egyre kisebb, csak a Középhegység déli lejtőire korlátozódó vízgyűjtőkről érkező folyók erózióbázisává vált.
A Felső-Kapos–Kalocsai-árok kialakulásával az ettől délre lévő hegységi és dombsági felszínek önálló fejlődésen mentek keresztül. Ennek jellemzői voltak: 1) a Mecsek pliocén végi-negyedidőszaki jelentékeny kiemelkedése, további tektonikus-eróziós feldarabolódása, lepusztulása, szegélyeinek széles hegylábi síkokká való átformálódása; 2) a Zselic és a Szekszárdi-dombság mélyszerkezettel összefüggő felboltozódása; 3) a Mecsek-hegységi mozgások eredményeként pikkelyes rátolódások (Danicz-pusztai, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem melletti feltárások), lépcsős hegységperemi szintek létrejötte; 4) főként a Zselicben centrifugális völgyhálózat kialakulása.
Fentiekkel szemben a Felső-Kapos-Kalocsai-ároktól északra továbbra is uralkodóak maradtak a haránttörésekhez igazodó, Zalától a Mezőföldig jellemző, széles, a jelenleginél lényegesen több vizet vezető völgyek. A két legnagyobb közülük a Marcali-háttal megosztott hordalékkúp-pászták rendszere Belső-Somogyban, illetve keleten a dombság határán kialakult Sió-Sárvíz rendszer.
A Dunántúli-középhegység és a Felső-Kapos–Kalocsai-árok között a szerkezeti mozgásokkal, a folyóvízi erózióval, a deflációval és a pleisztocén éghajlatváltozásokkal összefüggő domborzat-differenciálódás több egységet különített el. Ennek legkifejezettebb emléke a Somogyi-dombság nyugati felében a meridonális völgyek és hátak rendszere. Ezzel szemben a dombság keleti felében – a Mecsek tömegének kiemelkedésével és az északra irányuló pikkelyes rátolódásokkal összefüggésben – széles, aszimmetrikus hátak alakultak, amelyeket a középhegységi csapással párhuzamos (a Jaba, Kis-Koppány, Koppány, Kapos által jelzett) völgyhálózat oszt meg. E hátak északra meredek lejtőkkel szakadnak le, dél felé lankásan lejtenek; pannon-pliocén anyagukat pleisztocén, főként löszös üledékek fedik, amelyeket többnyire fosszilis talajszintek tagolnak. Ez utóbbi hátrendszer, mint Ádám László kimutatta, a Tolnai-dombság északi részén kisebb, valamivel sűrűbben ismétlődő domborzati formák kulisszaszerű sorozataiból tevődik össze. Felszínüket a korábbi, északnyugat-délkeleti irányú, széttagolt völgyhálózat maradványai és jórészt újra kiformált mélyedései tagolják.
c) A középhegységi csapással párhuzamos völgyhálózat kialakulásával kapcsolatosan jött létre a dél-dunántúli süllyedék-generáció térben legészakibb, időben legfiatalabb része. Tagjai a Középhegység lábánál elterülő Balatoni-medence és keleti folytatásában a Tikacs, Sárrét, Berhidai-medence, Velencei-tó, Zámolyi-medence, Zsámbéki-medence. (A Balatoni-medencének a süllyedéssel szemben inkább eróziós eredetéről lásd a Vizeink szeizmikus „röntgenképe” című részt.)
A Dunántúli-dombság völgysűrűség-térképe (szerk. Balogh János – Mezei Erzsébet)
Mindez a mozgásfolyamat, amely a Dunántúli-dombság mai képében rendkívüli változást, új arcú hidrogeográfiai hálózatot hozott létre, természetesen hosszú időn át ment végbe. Eredménye többek között – a Balaton kialakulásán kívül – a Somogyi-dombság felszínét zegzugosan, de általában délnyugat-északkeleti irányban harántoló vízválasztó létrejötte volt. Ez azt jelenti, hogy a legkorábban a Dráváig, majd a Felső-Kapos–Kalocsai-süllyedékig lefutó völgyek sorra elvesztették egységes meridionális vízfolyásaikat, részben kiemelt, széttagolt völgytorzókká váltak. Külső-Somogy nyugati felében, részben Belső-Somogyban bennük völgyi vízválasztók keletkeztek. Ez utóbbiakból kiindulva délre a Kapos, illetve Külső-Somogy keleti felében a Jaba, Kis-Koppány, Koppány felé, északra pedig a Balaton irányában mélyültek ki – korábbi pályákon – az új, kisebb vízgyűjtőjű völgyek. Részben a külső erők tevékenységéhez is kapcsolódóan, de főleg e hidrogeográfiai változás eredményeként alakult ki a dombság Balaton-menti szegélyén a tó felé lépcsőzetesen leszakadó lejtős sík.
Az új hidrogeográfiai hálózat kialakulásával, formálódásával egyidejűleg – a pleisztocén éghajlatváltozásoktól befolyásoltan, főleg a felső-pleisztocénban – löszképződésre, a belső-somogyi hordalékkúp-felszíneken és néhány meridionális völgytágulatban s általában a Balaton-medence síkjain futóhomok-képződésre, a pleisztocén hideg szakaszaiban a fentieken kívül lejtős folyamatokra, a jégkorszakok közti szakaszokban talajképződésre, völgyváll-formálódásra, tavi turzás- és abrázióssík-képződésre került sor. E folyamatok eredményeként a dombság területén igen elterjedtek a deráziós völgyek, aszók, domblábi felszínek, valamint a futóhomokformák (maradékgerincek, szélbarázdák, széllyukak, parabola alakú garmadák, hosszanti garmadabuckák, homokleplek stb.). A Balaton-árok peremén a magaspartok, a Mecsek és a dombság magasabb részeinek peremövezeteiben a lépcsős planációs síkok és félsíkok szintén jellegzetes domborzatformáló elemei a pleisztocénnak.
A térben és időben szakaszos süllyedés eredményeként kialakult Balatoni-medence, valamint a hegységi, dombsági völgyek alluviális síkjainak a kiformálása, kisebb részben a belső-somogyi homokformáknak, a löszös területek kisformáinak, a meredek instabil lejtők csuszamlásainak a létrejötte jórészt már jelenkori, holocén fejlődés eredménye. Ehhez nagymértékben csatlakozik a társadalom antropogén felszínformáló tevékenysége (mélyutak kialakulása, a természetes növénytakaró kiirtása, ezáltal fokozott talaj- és felszínpusztulás stb.).
A természetes és antropogén felszínformáló folyamatok együttes eredménye a mai változatos megjelenésű, függőleges és vízszintes tagoltságban egyaránt differenciált képet mutató domborzat (előbbi a viszonylagos szintkülönbségben, ún. reliefenergiában, utóbbi a völgysűrűségben tükröződik, lásd a térképeken).
