Vízrajza
Vízrajza
Az Északi- és Déli-Bükköt, a Bükkalját és a Bükk-hátat viszonylag sok, közepes hozamú rétegforrás jellemzi. Víz-zárórétegük legtöbbször agyag, vagy – különösen a Bükkalján – agyagosodott vulkáni törmelékkőzet. A két fennsík kevés, csekély hozamú rétegforrása rövid felszíni futás után víznyelőkben, visszafolyókban tűnik el. A Nagy-fennsíkon kibukkanó Csurgó, Bán-kút és Csipkés-kút az ország legmagasabban fakadó vizei közé tartozik (810–850 m). A két fennsík oldalaiban a rétegforrások és a mészkő által elnyelt vizekből táplálkozó karsztforrások egyaránt gyakoriak. Néhol a rétegforrások is annyi meszet tartalmaznak, hogy az kicsapódva édesvízimészkő-halmokat épít.
Magyarország legmagasabb (18 m-es) zuhatagja, a Szinva lillafüredi Alsó-vízesése
A Bükk-fennsík tövében, valamint az Északi- és Déli-Bükkben előtörő karsztforrások viszonylag nagyhozamúak. Kevés kivétellel „foglaltak”, vizüket közeli falvakba, városokba vezetik (Felső-, Galya-forrás, Anna-források, Király-kút). A Szalajka-völgy Szikla- és a Garadna-völgy Margit-forrása pisztrángos tavakat táplál. A Szinva – forrásainak Miskolcra vezetése óta, lillafüredi vízeséseivel együtt – időszakossá vált, a medrén át mélybe szivárgó szennyezett csapadék- és olvadékvizek az alsóbb szintek karsztvizeinek tisztaságát veszélyeztetik. A hegység legnagyobb esésű állandóvizű völgyét zuhatagokkal éltető Sebes-víz forrását eddig, szerencsére, nem vezették el. Néhány vízfolyás helyenként búvópatakként eltűnik, majd újra előbukkan felszínalatti mészkőmedréből (Száraz-, Hór-, Lök-völgy, Tatár-árok).
A Nagy-fennsík és a Délnyugat-Bükk érintkezési vonalán sorakoznak a hegység nevezetes időszakos forrásai, az Imó, Vörös-kő és a Feketelen. Nagy hóolvadások, bőséges nyáreleji esők után „megindulásukat” tompa morgás előzi meg, majd kürtőjükből vastag sugárban 1–1,5 m-re is fölszökik a víz. Működésük a hegység karsztvízszintjének átmeneti emelkedésével magyarázható. A völgyeikben pusztuló darázskő-dombok tanúsága szerint korábban állandóan, vagy hosszabb ideig ontották a vizet, a hegység emelkedése miatt „süllyedő” karsztvíz azonban egyre ritkábban bukik át forrásszájukon.
A Déli-Bükk és a Bükkalja, illetve az Északi-Bükk és a Bükk-hát határát jelző vetősávban, ahol a karsztvizek mélyből fölszálló hévizekkel keverednek, meleg- és langyos források fakadnak: Eger, Miskolctapolca, Diósgyőr, Latorút, Kács, Mónosbél, Bélhárom-kút, Mályinka. Nitrogéngáztól pezsgő, dús vizű forrásaik patakja – a Hejőhöz hasonlóan – télen nem fagy be, és még századunk derekán is malmokat, fűrészeket hajtottak. A hegyvidék szegélyén mélyített kőolajkutató fúrások több helyen értékes gyógy- és hévizeket hoztak felszínre (Egerszalók, Mezőkövesd, Bogács, Miskolc).
A Bükk forrásaiból táplálkozó patakok közvetve vagy közvetlenül a Tisza vízgyűjtőterületéhez tartoznak.
A Bán-patak két fő forrásága az Északi-Bükkben ered; a bővizű Sza-lajka folytatását adó Szilvás-patak Nagyvisnyó alatt egyesül a Verebce-lápa felől érkező Bán-patakkal. A Bán a Láz-bérci-víztároló előtt még fölveszi a Baróc-, a bővizű Mályinkai- és Csondró-patakot, majd a tároló után Vadnánál ömlik a Sajóba. Erős sodrú vize még a századfordulón is több őrlő- és kallómalmot hajtott. Az Északi-Bükk keleti részének vizei a Tardonai- és a Harica- (Nyögő-) patakon keresztül Kazincbarcikánál, illetve Sajószentpéternél ömlenek a Sajóba.
A Pénz-patak víznyelője a Délkeleti-Bükkben
A Szinva a Bükk-fennsík és a Déli-Bükk keleti felének vizeit gyűjti össze. Amióta forrásait elvezették Lillafüredig, időszakos, onnan valójában a Garadna vizét szállítja. Az Ómassa fölött eredő Garadna már a 18–19. században kohófújtatókat, ércaprítókat, vízikalapácsokat működtetett. A Szinván még a századfordulón is több vízimalom dolgozott (például a legendás Molnár-szikla alatt), vizét a miskolciak vászonfehérítésre használták (Vászonfehérítő utca). A város keleti határában torkollik a Sajóba.
A Déli-Bükk patakjai a Heves-Borsodi-Mezőség felé igyekeznek. Egy részük nagy hozamú karsztos, langyos vízfőkből ered (Kácsi-, Latorúti-patak, Hejő), más részük a Déli-Bükk belsejében fakadó forrásokból táplálkozik (Hór-, Kánya-, Csincse-patak). A Heves-Borsodi-ártérre jutva korábban rossz lefolyású mocsarakban – „csincsésekben” – vesztek el, vizüket most (a Hejőt kivéve) a Csincse-csatorna vezeti az Eger-patakba.
Az Eger-patak a hegység nyugati felének legnagyobb vízfolyása. Forráságai a Hevesaranyos-Mikófalvai-medencében fakadnak; vizét elsőként a mónosbéli források szaporítják jelentősen. A Szarvaskői-szurdokban korábban több malmot is hajtott. Felnémetnél a Tárkány-patak, Egerben bővizű melegforrások gyarapítják; mielőtt eléri a Tiszát, fölveszi a Bükkszék-Hevesaranyos környékéről érkező Laskót is. Legfontosabb mellékpatakja a Tárkány, amely a Délnyugati-Bükk hosszú, Nagy-fennsík alól induló völgyeinek vizét gyűjti össze. Fő táplálója az immár szintén (Egerbe) elvezetett felsőtárkányi Szikla-forrás.
A hegység patakjainak nagyvize csak részben esik egybe a Kárpát-medence folyóinak hóolvadás utáni és nyárelejei esőzéseket követő áradásával. Vízmennyiségük erős esőzések hatására az átlagosnak harminc-negyvenszeresére is megnő; ilyenkor pusztító, dübörgő áradattá híznak, s helyenként új, mély árkot mosnak maguknak (pl. a Szinva és a Garadna 1878 augusztusi, 1958 nyári, 1973 októberi árvize).
A Szalajka édesvízimészkő-lépcsősorán lezuhogó Fátyol-vízesés
Tavakban a Bükk szegény. Legnagyobb állóvize, a Hámori-tó helyén eredetileg a Szinva hatalmas édesvízimészkő-tömbje a Garadna völgyébe nyomulva duzzasztotta-szélesítette tóvá annak vizét. Ez volt a diósgyőri pálosok 14–15. századi halastava, a Fel-tó. 1811–1813 között Fassola Frigyes csak meghosszabbíttatta a természetes gátat, s zsilippel szabályozhatóvá tette a tó lefolyását. A Hámori-tó ma 1200 m hosszú, 4–8 m mély, átlag 400 000 m3 vizet tárol. Suvadás gátolta el az Egerbaktai-tó medencéjét. A mészkőfelszínek eltömődött víznyelő-töbreiben nagy olvadások, esőzések után hosszabb-rövidebb ideig megmaradhat az összegyülemlett víz.
