A Bükk-fennsík
A Bükk-fennsík
A hegység legegyértelműbben elkülönülő része. Hossza 22, szélessége 0,5–6 km. Túlnyomó hányada jól karsztosodó triász mészkőből áll. A Garadna-völgy a 600–900 m magasságú Nagy- és a 750–350 m magasságú Kis-fennsíkra osztja. A Nagy-fennsík javáról a főleg miocén vulkáni törmelékes kőzetekből származó vörös, vörössárga málladéktakaró csaknem teljesen lepusztult, csupán a völgytalpakon, töbrökben maradtak meg foszlányai. A Kis-fennsík alacsonyabb, keleti részét még csaknem összefüggő, 0,5–3 m vastagságú málladéklepel födi, amelyen mindmáig rövidebb, de állandóvizű erek és hosszabb időszakos vízfolyások, sőt víznyelők születnek. Ennek ellenére a két fennsík formakincse igen hasonló. Túlnyomó hányaduk olyan teljes vagy javarészt kihantolt nyílt vegyes nemönálló karszt, amelynek legjellemzőbb felszínalakulatai – a mészkőre áröröklött, víznyelőtöbör-sorokkal mélybefejezett völgyek – a nemkarsztos fedőrétegek lehordódása során jöttek létre. E többnyire sekély völgyek között ördögszántás (karr)- mezőket, függőtöbröket, zsombolyokat, kiszáradt, romosodó forrásbarlangokat hordozó bércek és tetők emelkednek. Mivel a fennsíkok fölépítésében a nemkarsztos kőzetek szerepe alárendelt, a víznyelőkben végződő búvópatakos vakvölgyek csupán másodrangú, bár nem jelentéktelen karsztalakulatok.
A lepusztult peremű töbörben nyíló Nagy-Kő-lyuk a Kis-fennsíkon
A bércek és tetők abból a felső-oligocén–alsó-miocénban tovább egyengetődött felső-kréta–alsó-eocén tönkből származnak, amely a középső-felső-miocén takarórétegek alól a felső-szarmatában kezdett kihantolódni. Elrendeződésüket a hegység felső-miocén–alsó-pliocén völgyhálózata szabta meg, lényegében annak völgyközi hátain sorakoznak. 1 km2-re átlag 3 bérc jut.
A „belső-bércek” fennsíki völgyek talpához viszonyított magassága átlag 60–120 m. Tojásdad vagy kerek alapú csonka kúpok. Talpátmérőjük 400–800 m. Lapos, gyakran kettős tetőik menedékes, 8–20°-os lejtőkkel ereszkednek környékükre. Meredek sziklafalakat csupán néhányuk hordoz (Kerek-rét-fő, Őr-kő).
Kürtőközi mészkőszikla-torony a nagy-fennsíki Három-kő délnyugati homlokzatán
A „perem-bércek” a Bükk-fennsík „határkövei”. Külső lejtőjük hossza 400–600 m, esése e távolságon 100–300 m. Meredekségük csaknem mindenütt eléri vagy meghaladja a 30°-ot, helyenként függőleges, sőt túlhajló.
A perem-bércek leglátványosabb tagjai a „kövek”. Valamennyi ott alakult ki, ahol a fennsíki mészkő csaknem függőlegesen álló rétegei hasonló helyzetű palaösszletekre támaszkodnak. A mészkőnél átlag ötször gyorsabban aprózódó-málló pala itt valósággal „kipusztul” ellenállóbb szomszédja alól, s a függőleges vagy túlhajló mészkőrétegek így, sebhelyként hatalmas sziklafalakat visszahagyva, időről időre leomlottak-zuhantak. A Tar-, a Három-, a Köpüs- és a Magos-kő dörzs-törmelékköves falai, valamint a Bél-kő déli tövére „kent” palafoszlányok azt bizonyítják, hogy a fennsík peremének helyét, a kőzethatár mellett, rá- és föltolódásvonalak is előrejelezték. A „kövek” tehát a kőzetminőséghez igazodva elkülönítő lepusztulás kifaragta szerkezetilépcső-darabok, amelyek a fennsík peremeit három sorban, a Nagy-fennsík délnyugati karéján a Délnyugati-Bükkre, a Kis-fennsík délnyugati szegélyén a Szinva-Garadna völgyrendszerére, északnyugati, északi szélén az Északi-Bükkre tekintve ülik meg.
A mészkőbércek felszíni és felszínalatti karsztosodása egyaránt jelentős. Leggyakoribbak rajtuk az ördögszántás (karr)- pászták, amelyek csaknem mindenütt rétegfejeken alakultak és alakulnak ki. Legmarkánsabban az Istállós-, az Őr-, a Tar-, a Cserepes-, az Örvény- és a Pes-kő, a Küllő- és a Körös-hegy s a Fekete-Sár-bérc lejtőit tagolják.
A nagy-fennsíki Körös-lyuk bejárata és beomlott (fölnyílt) mennyezetű első terme
A lényegesen ritkább tetőközeli zsombolyok a Bükk legidősebb karsztalakulatai. Legalább felső-pliocén, esetleg öregebb víznyelőbarlangok táplálóterületüket és tölcsérüket vesztett maradványai (Kálmán-réti-, Kis-Kő-háti-, Lyukas-gerinci-, Mély-Sár-Bérci-zsomboly; –25, –110, –30, –5 m).
E zsombolyokéhoz hasonló, tetőkö-zeli helyzetben a bércek jelentős hányadának hátába egy-egy, a völgyi töbörsoroktól független, magányos töbör horpad. E „függőtöbrök” valószínűleg felső-pliocén víznyelők eltömődött, s azóta oldással szélesre „tányérosodott” utódai. A völgyi, soros töbrök fölött 30–70 m magasan helyezkednek el. Átmérőjük 80–200 m. Mélységük csekély, aljzatuk csaknem vízszintes.
A belső-bércekben, a már említett zsombolyokon kívül, csupán az Őr-kő (880 m), a Mély-Sár-bérc (921 m), a Kőris-hegy (944 m), a Fekete-Sár-bérc (930 m) és az Ördög-kút-tető (496 m) oldalában-tövében nyílnak barlangméretű járatok. Közülük a Kőrös-lyuk (hossza 38 m) az egész Mátraerdő legmagasabbra (930 m) emelt forrásbarlangja, amely fölszakadt mennyezetű első terme, kora és helyzete miatt is külön figyelmet érdemel. A kis-fennsíki Ördög-kút-tető délkeleti lejtőjén tátongó Nagy-Kő-lyuk és a Hillebrand Jenő-barlang egy-egy olyan függő töbörben nyílik, amelynek déli, völgyfelőli pereme erősen lepusztult.
A belső-bércek viszonylagos barlangszegénységével szemben a perem-bércek, különösen a kövek, minden üregfélében bővelkednek. Ezek a kövönként általában egymás közelében nyíló járatok (összesen kb. 50) azonban rövidek, csupán négynek a hossza haladja meg a 30, kettőé az 50 m-t. Több közülük korábban mint egy-egy nagyobb barlang része összetartozott, s csak azok romosodása miatt szakadt szét. A „kövek” oromzatán a lezuhanó mészkőtömbök mögül a pusztulás legkülönbözőbb szakaszaiban levő víznyelő-, forrás-, sőt átmenőbarlang-részletek, kürtők, sziklakapuk bukkannak elő (Három-kúti-, Magos-kői sziklafal). A külső oldalukat vesztett kürtők fölhasadt kéményekké, majd szűk kürtő-sikátorokká, rövid, szurdokszerű folyosókká alakulnak; aljukhoz gyakorta törmeléklejtővé egyesülő törmelékkúpok csatlakoznak; közöttük mind kiugróbbá különülnek a megmaradt kürtőközi bordák vagy sziklatornyok (Három-kút-, Magos-kő, Sólyom-, Köpüs-, Örvény-, Három-, Tar-, Bél-, Pes-kő, Sándor-hegy).
A Három-kút rombarlangrendszerének alaprajza és a Nagy-sziklakapu keresztmetszete
A két fennsík északi perembércei közé az Északi-Bükk felől látványos szurdokvölgyek harapóznak hátra. A hazai viszonylatban igen mély (150–250 m), változatos összetételű, élére állított rétegsorú alsó-triász üledéksávot átszelő Istállós-kő-lápa, Leány- és Ablakos-kő-völgy oldalait a válogató lepusztulás által élesen elkülönített, falszerű mészkő- és dolomittarajok, „ördögbordák” ékesítik. A bércek közötti víznyelőtöbörsoros völgyek túlnyomó hányada a fennsík peremei felől belseje felé tart és a Kis-fennsíkon a Forrás-völgy, a Nagy-fennsíkon a Lusta-völgy, illetve a jávorkút-létrási nyílt vegyes nemönálló karszt völgyrendszere felé szedődik össze. Futásukból megállapítható, hogy a Bükk-fennsík felső-miocén fedett karsztjának felszíni vízfolyásai a Bán-, valamint Szinva- és Garadna patakon át csaknem a kizárólag a Sajóhoz, továbbá a Tárkány-patakhoz tartoztak.
Valamennyi töbörsoros völgy közepes vagy sekély mélységű, széles talpú (30–300 m). Oldalaik lankásak (5–8°) vagy közepesen meredekek (8–20°), esésük kicsi, a 0,3–1,9 km hosszú oldalvölgyeké 3,4, a fővölgyeké – a Káposztás-kert-völgyet (3,5) kivéve – 0,38–2,8%. (A Déli- és az Északi-Bükk hasonló hosszúságú, töbörtelen oldalvölgyeié 9–11, a fővölgyeké 18–23%).
A Három-kúti Nagy-sziklakapu a Kis-fennsík délnyugati peremén
A völgyek töbreinek alakja s számos esetben működése is víznyelő voltukról vagy eredetükről vall. Keresztmetszetük tölcsér alakú, átmérőjükhöz viszonyított mélységük jelentős: 5–50, illetve 2–5; 50–100, illetve 5–10; 100–200, illetve 10–25 m. A töbrök mérete, feltöltődöttsége egyazon völgyön belül is tág határok között ingadozik. A közvetlen szomszédok sem működtek föltétlenül egyenlő ideig, eldugulásuk és kitakarítódásuk időtartama és száma szintén különbözhetett, s fiatalabb szomszédaik megjelenése után hosszabb-rövidebb ideig még tovább működtek vagy működnek. A soros töbrök egy részének fenekén ma is időszakosan működő víznyelőbarlang nyílik, más részük feltöltöttebb, laposabb aljzatú s nyitott nyelő nem látszik bennük.
Mivel a vízzáró lejtőhordalékkal feltöltött töbröket az oldás főként csak szélesíti, a szomszédosak gyakran ikertöbrökké (uvalákká), karsztvápákká (poljékké) egyesülnek. A Nagy-mező és a Zsidó-rét széles mélyedése egymással szembe tartó völgyek szomszédos töbreinek összeolvadásából jött létre.
A töbörsoros völgyek, a völgyek önállósuló szakaszaiban képződő ikertöbrök és karsztvápák keletkezési módjából következik, hogy a fennsíki víznyelőbarlangok és zsombolyok java bennük nyílik: István-lápai-barlang (–250 m; az ország legmélyebb barlangja!), Szepesi-barlang (–166 m), Borókás-tebri-barlangok, Csókási-, Őz-töbri-, Vadmacska-barlang, Szitás-lyuk, Várkapu-barlang (Kis-kút-lápa), Ördög-kút-zsomboly, Udvar-kő szakadéktöbre.
Időszakosan víznyelőként működő töbör a Nagy-mező délkeleti részén
Minthogy a Bükk-fennsík fölépítésében, felszínhordozásában a nem-karsztos kőzetek csak apró foltokkal, keskeny pásztákkal vesznek részt, e szigetszerű térszínekről a mészkőre érkező – többnyire rövid, kishozamú – vízfolyások nyelőben végződő völgyei, bár jellegük szerint karsztperemi felszínalakulatok, inkább a fennsík karsztján belüli formaegyüttesek. Noha ereik hossza, a Létrási- és a Jávor-kúti-patak kivételével, az 1 km-t sem éri el, visszafolyóik tekintélyes barlangokba vezetnek. A Létrási karsztvápában nyíló, 85 m mély Létrási-vizesbarlang az egész hegység legterjedelmesebb, az ország 6. leghosszabb barlangja (2200 m). A Jávor-kúti-víznyelőbarlang hossza 1000, mélysége 115 m, az ugyancsak 1 km hosszú, 152 m mély tekenősi Fekete-barlang az ország legnagyobb, dolomitban képződött üregrendszere. Mellettük a Kis-fennsíkról az Örvény-kői-, a Nagy-fennsíkról a Csipkési-víznyelőbarlang érdemel említést. A kis-fennsíki Szeleta-zsomboly (–115 m) málladéktakaróval még fedett karsztról érkező időszakos vízfolyás bújtatója.
A Köpüs-kő sziklapereme a Kis-fennsíkon
