Egymásra préselődött takarórendszerek
Egymásra préselődött takarórendszerek
Az elmondottak szerinti időrendben haladva, a Keleti-Kárpátok legidősebb egységét a kristályos-mezozoikumi öv képezi. Ezen belül is a Bukovinai-takarórendszer (alulról fölfelé Infra-, Szubbukovinai- és Bukovinai-takarók) áll a legidősebb kőzetekből. Főként terrigén (kontinentális eredetű) és sekélytengeri képződményei első ízben még az alpi hegységképződés előtt rendeződtek takarókba (enyhén-erősebben metamorfizálódva ma főleg gneiszként, csillámpalaként, fillitként találjuk meg őket). Arról még viták folynak, hogy a szerkezetalakulás hátterében elsősorban prekambriumi, avagy (inkább) paleozoikumi – nevezetesen variszkuszi – hegységképződések állnak-e. A több kilométer vastag takaróegyüttes az Északkeleti-Kárpátokba tartozó, 2300 méter fölé emelkedő Máramarosi-, Radnai-, valamint az alacsonyabb Besztercei-, Gyergyói- és részben a Csíki-havasok építőanyaga. Kőzettani érdekesség Gyergyótól északkeletre az idősebb aljzatot a középső-triászban áttört, Kelet-Közép-Európában egyedi nefelinszienit-intrúzió, amelynek egyik sajátos, szodalit színezte kék foltos változatát – előfordulásáról, Ditróról – ditróitnak nevezik (lásd korábban a kőzettani részben).
A Békás-szoros látképe a Kis-Cohárdról (Suradu Mic), nyugati irányból tél végén. Középen balra az Oltárkő sziklája, háttérben a Csalhó (Ceahlău) (Nagy Balázs felvétele)
Az Erdélyi-takarók (Transzilvanidák) az egykori Transzilvániai-Maros-óceán aljzatának és üledékes anyagának keletre áttolt (obdukálódott) maradványai. Mivel csak foszlányokban vannak meg – ún. takaróroncsok –, a teljes rétegsor nem kellően ismert; képződményeiket bizonyos részben az alatta fekvő egység (a Bukovinai-takaró) legfelső, törmelékes összletéből, az ún. vadflisből rekonstruálhatjuk, amely eredetileg a két egység egymásra tolódása során alakult ki a felül mozgó Erdélyi-takarók anyagából. Az Erdélyi-takarók rétegsorát – eredetüknek megfelelően – triász és jura ofiolitok, azaz áttolódott óceáni kéreg kis szilíciumtartalmú mélységi és kiömlési kőzetei alkotják rájuk települt, triász, jura és alsó-kréta mély-, majd sekélytengeri üledékekkel (főként mészkövekkel) együtt. Utóbbiak páratlan szépségű vidékek építőkövei: a Hagymási-sorozat a Békás-szoros és a Gyilkos-tó körüli mészkőcsúcsoknak (Hagymás-hegység), a Persányi- és Olt-sorozat a Persányi-hegység mészkőfoltjainak (például a Vargyas-szurdoknak) az anyaga (lásd a keretes szövegeket).
Az egységek keletre tolódása – és egymásra préselődése – következtében az időben soron következő egység, a flisöv szerkezetileg a kristályos-mezozoikumi öv alatt (illetve felszínen lévő része tőle keletre) helyezkedik el. A belső (nyugatabbra lévő), idősebb flistakarók a Külső-dáciai takarórendszerbe tartoznak. Ezek törmelékes anyaga, mint említettük, eredetileg a Belső-Dacidák és a kelet-európai tábla közti óceánban (a Csalhó-Szörényi-óceánban) halmozódott fel. A legbelső, délnyugaton kis foltokban jelentkező flistakarókat (Vargyasi- és Baróti-takaró a Persányi-, illetve a Baróti-hegységben) kijjebb haladva, északkeleten a Fekete-flistakaró, még keletebbre pedig az egész Keleti-Kárpátokat körülölelő Csalhó-takaró követi. A Fekete-flis nagy tömegű, óceánfenéken (szigetíven vagy ív mögötti aljzaton) keletkezett, kis szilíciumtartalmú vulkáni és szubvulkáni kőzeteket foglal magába, valamint finomszemcsés, palás-grafitos („fekete”) flist, és a külső-dáciai óceán nyugati részét képviselheti; a Csalhó-takaró ellenben, amely szintén feltár vulkanitokat és rájuk települt, karbonátos flisképződményeket, inkább az óceán keletebbi részével hozható kapcsolatba. A Csalhó-takaró legjellegzetesebb, legidősebb tagja a szintén fekete, erősen gyűrt Sinaia-flis, amely, ha a Tömösi-hágón áthaladunk, Sinaia üdülővároska mellett a Prahova folyó medrében is látszik. A flisre a középső-krétában akár ezer méternél is vastagabb konglomerátum-összlet települt: ebből az igen kemény, ellenálló kőzetből az erózió merész hegygerinceket (Csalhó, 1907 m, Csukás, 1957 m) és bizarr sziklaformákat (Bucsecs, 2507 m, Babele-kőgombák) vésett ki (bővebben lásd a Déli-Kárpátoknál). A Csalhó-takaróhoz hasonlóan keletebbi helyzetű lehetett a kis Bobui-takaró, valamint egyre kijjebb a Moldvai-takarórendszerhez tartozó Konvolut-, Maclai-, Audia-, Tarkői- és Marginális- (Szegélygyűrődések-) takaró anyaga is. Utóbbiak rétegsora fiatalabb: alsó-kréta agyagokkal, palákkal, karbonátokkal kezdődik, majd felső-kréta–alsó-miocén flisképződményekkel folytatódik. A flis anyagát mészkő, márga, pala, homokkő adja. A flistakarók képződése időben elhúzódott: nyugaton a középső-krétában, keleten a paleocénban kezdődött, s a legkeletebbi áttolódások csak a középső-miocénban fejeződtek be. Az egész Keleti-Kárpátokban a legkiterjedtebb takaró a Tarkői, amely lényegében az Északkeleti-Kárpátok Szkiba-takarójának felel meg; magasabb, 1800 métert megközelítő homokkővonulatai közül északon a Tarkő vagy Tarhavas, délen a Háromszéki-havasok (pl. Nemere, Lakóca) említhető.
Az Erdélyi-takarók ún. Hagymás-sorozatának felső-jura mészköve a Nagyhagymás-hegységben fenséges sziklaalakzatokat formál. Képünkön az Egyeskő (1608 m; Nagy Balázs felvétele)
A belső – avagy Máramarosi- – flisöv a Szolnok-Máramarosi flisöv keleten felszínre bukkanó elvégződése (lásd a földtörténeti fejezetet). Zömmel eocén-oligocén korú, mészköves-márgás-homokköves képződményei a Bukovinai-takarórendszer poszttektonikus üledékburkát képezik, mégpedig azon részét, amely az alsó-miocénban takarókba rendeződött. A hármas takarórendszer (az idősebb Batizai- és Petrovai-, valamint a kissé fiatalabb Lápos-takaró) az Északkeleti-Kárpátokban folytatódik. A takaróáttolódások befejeződésének korát jelzi, hogy a Petrovai-takaró egyes foltjai a működését a miocén közepén megkezdett, vulkanikus Gutin-hegység alól bukkannak ki.
A Kárpátok előterét vagy előmélyedését (az Elő- [Szub-] Kárpátok kiterjedt, hullámos dombságait) zömmel a miocén-pleisztocén korú molassz, azaz a legutolsó takaróképződést követő lepusztulás törmelékanyaga építi fel. A molasszüledékek, amelyek oligocén és kora miocén rétegekre települnek, csak délen, a Kárpátkanyarban szenvedtek enyhe gyűrődést. A legkülső – gyűretlen – és egyben legalacsonyabb sáv jellegzetes része a Foksányi-mélyedés, amelyet igen vastag (több kilométernyi) fiatal rétegsor tölt ki; ugyanakkor ez az a térség, ahol még ma is „aktív” a kárpáti neotektonika – a Vráncsai- (Vrancea-) övezet időnkénti földrengései 100 kilométert meghaladó mélységben pattannak ki.
Tusnádfürdő: az Olt szűk tusnádi szorosa a Dél-Hargita elvégződését töri át. Balra a Sólyomkő, szemben a Nagyölyves-csúcs (a szerző vázlatrajza)
A belső-kárpáti vulkáni vonulat impozáns elvégződése a Kelemen-, a Görgényi-havasok és a Hargita alkotta tűzhányólánc. Ennek kora a legfiatalabb molasszképződményekével egyezik meg (felső-miocén–pleisztocén), eredetét tekintve pedig minden valószínűség szerint a lemeztektonikai fejezetben vázolt, és fentebb is említett külső szubdukcióhoz kapcsolódik. Ám mivel e szubdukció a középső-miocénra már bizonyosan befejeződött, csak megkésve idézhette elő a vulkáni működést. (Igaz, a folyamat jelentőségét épp az említett vráncsai földrengések napjainkban is igazolni látszanak; Marcian Bleahu szerint a rengéseket a mélybe süllyedt lemez „maradványai” pattantják ki.) A vulkáni öv a szerkezeti egységek legbelső tagja; képződményei északon a Máramarosi-flisövre, keleten nagy hosszúságban a Bukovinai-takarókra, déli szegélyén a Külső-Dáciai-takarókra, nyugaton pedig az Erdélyi-medence harmadidőszaki tengerüledékeire települnek. Nem tartozik a szorosan vett vulkáni övhöz a Persányi-hegység pleisztocén bazaltvidéke, amely a Kárpát-medence alkálibazalt-vulkánosságának része.
