A vízlépcsőépítés krónikája
A vízlépcsőépítés krónikája
Az 1977-es államközi szerződés megkötésére azt követően került sor, hogy a Szovjetunió nagy összegű hitelt ígért Magyarországnak az építkezés finanszírozására. A szerződés aláírása után azonban Magyarország a hitelt nem kapta meg, ezért a megkezdett munkálatokat felfüggesztette és tárgyalásokat kezdett Csehszlovákiával az építkezés elhalasztásáról. Ezzel egyidőben a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) a Magyar Szocialista Munkáspárt felkérésére alkalmi bizottságot hozott létre a vízlépcsőrendszer létesítésével kapcsolatos környezeti-gazdasági kockázatok vizsgálatára. A bizottság jelentése alapján az MTA Elnöksége 1983 decemberében az építkezés jelentős elhalasztását, de leginkább annak leállítását javasolta. Az akkori kül- és belpolitikai viszonyok közepette azonban a kommunista párt és a kormány vezetői az állásfoglalást figyelmen kívül hagyva az építkezés folytatásáról egyeztek meg Csehszlovákiával. Az építkezés jelentős részét a magyar fél majdani áramszállítások fejében folyósított osztrák forrásból, osztrák cégek részvételével szándékozott kivitelezni.
Időközben Magyarországon és Szlovákiában civil környezetvédő mozgalom bontakozott ki a vízlépcsőrendszer építése ellen. 1989-ben jórészt ennek hatására a magyar kormány felfüggesztette a nagymarosi vízlépcső építkezését. Az első szabad választások után alakult Országgyűlés 1991-ben úgy foglalt állást, hogy a vízlépcsőrendszer bármely fő létesítményének az üzembehelyezése súlyos gazdasági és környezeti károkat okozna mindkét érintett ország területén. Mi több, a magyar kormány a csehszlovák munkálatok miatt kialakult ökológiai kényszerhelyzetre hivatkozva 1992. májusában az 1977-es államközi szerződést megszűntnek nyilvánította.
Csehszlovákia azonban a magyar álláspontot visszautasította, a szerződés megszüntetését nem ismerte el; „ideiglenes” megoldásnak szánt, C-variánsként emlegetett duzzasztót és gátat épített, aminek segítségével 1992. októberében egyoldalúan felduzzasztotta a folyót, és saját területére, a már megépült oldalcsatornába terelte.
1993-ban a két ország közösen fordult az ENSZ Hágában székelő Nemzetközi Bíróságához, kérve a felek lépései (az egyoldalú eltérés, illetve az államközi szerződés megszüntetése) jogosságának az eldöntését, és a döntésből a felekre háruló kötelezettségek megállapítását. A per írásbeli előkészületei 1995-ben lezárultak, és várhatóan 1997-ben kerül sor az úgynevezett szóbeli szakaszra és a bíróság döntésére. A magyar fél álláspontja, hogy a Dunát vissza kell terelni az eredeti medrébe – visszaállítva ezzel a nemzetközi hajóutat is –, továbbá széleskörű ökológiai rehabilitációs programot kell kidolgozni és végrehajtani az érintett térségben.
A Szigetköz felső része a Duna elterelése után (a hágai periratokhoz mellékelt térkép alapján)
Mint az MTA által folytatott vizsgálatok eredményeinek tudományos összefoglalója megállapítja, a Szigetköz természeti, társadalmi, gazdasági viszonyait, folyamatait, alapvetően a terület sajátos vízrajzi, hidrológiai adottságai határozzák meg. A Szigetköz a Kisalföld különösen értékes területe, amelyen a természeti, táji értékek és a sokrétű emberi tevékenység, a gazdálkodás fokozatosan kialakult összhangja jellemző (lásd korábban a Kisalföld című részben). Itt tehát a két társadalmi érdek: a természet védelme és a gazdálkodás eddig nagyrészt kiegyensúlyozott kompromisszumban jelent meg. A különböző tudományterületek vizsgálódásai meglehetősen egybehangzóan támasztják alá azt a megállapítást, hogy a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer létesítésével járó beavatkozások előtti állapot hosszabb távon is kielégítően biztosította a természeti értékek védelmét és a gazdálkodás különböző ágazatainak társadalmi érdekeit. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy „minden rendben volt”, hiszen bizonyos kérdések – mint például a Duna szabályozása (az árvédelem és a hajózás érdekében) vagy a területfejlesztés bizonyos kérdései még továbbfejlesztésre, megoldásra vártak.
A fentiekből kiindulva, kizárólag az érintett tudomány-, illetve szakterületek megállapításaira alapozva – tehát a politikai meggondolásoktól függetlenül – az MTA szakértői szerint a cél olyan vízgazdálkodás kialakítása, amely lehetővé teszi, hogy a Szigetköz értékeit a megelőző időszakra jellemző összhangban fenntarthassuk és fejleszthessük. A célállapotot szolgáló ökológiai követelmény a Duna (Öreg-Duna) medrében az elterelés előtti vagy attól csak jelentéktelen mértékben eltérő vízjárás (vízhozam, áramlási sebesség, vízszintingadozás) biztosítása, egyúttal a mellékágrendszerek és az Öreg-Duna kapcsolatának korrigálása oly módon, hogy funkcionális egységük helyreálljon, és a talajvízháztartás a korábbit legalábbis megközelítővé váljék.
