Domb- és hegyvidékeink biogeográfiája
Domb- és hegyvidékeink biogeográfiája
A domb- és hegyvidéki területen az edafikus tényezők mellett az egyes felszín-részletek (lejtők, tetők) kitettsége és meredeksége a meghatározó. Ugyanazon a tengerszint feletti magasságon egészen más élővilágot találunk az északi és déli lejtőkön. E mikroklimatikus tényezők mellett a talajképző alapkőzet kémiai és fizikai tulajdonságai is számottevően befolyásolják az élővilág összetételét. Végül, de nem utolsósorban – akár ezzel is kezdhettük volna – az adott térség makroklímája is alapvető. Bár a mai Magyarország területe igen kicsiny, jelentős különbségek tapasztalhatók a hasonló földtani-domborzati adottságú területek élővilága között. Teljesen más fajok élnek ugyanolyan lejtőkitettségi és talajviszonyok közepette például a Gerecse vagy a Pilis mészkövén, mint a Villányi-hegységben: míg az előzőeknél erőteljesebb a kontinentális klímahatás, addig utóbbinál a szubmediterrán jelleg dominál.
Hazánk középhegységi területeit ma is zömmel erdők borítják. A középhegységi lomberdő-régióban kiválóan tanulmányozhatók a magassági övezetesség, valamint az azt befolyásoló, illetve módosító tényezők. A hegységi irtásrétektől eltekintve – amelyek emberi beavatkozással jöttek létre – fátlan (füves) felszíneket csak ott találunk, ahol a termőhelyi adottságok nem teszik lehetővé a zárt erdő kialakulását. A meredek, kőgörgeteges, sziklás, könnyen kiszáradó délies hegylejtőkön többnyire sziklagyep-sztyeprét-bokorerdő mozaikokat találunk, amelyek növény- és állatvilága egyaránt igen fajgazdag.
A tőzeges talajú láprétek egyik feltűnő szépségű növénye a fátyolos nőszirom (Iris spuria)
Átlagos földtani-kőzettani ismeretek birtokában is könnyen magyarázhatók a szilikátos, illetve üledékes – elsősorban karbonátos – kőzetekből álló hegyvidékek élővilága közti különbségek. Például a fátlan (füves) élőhelyek lényegesen alárendeltebb szerepet játszanak a magmás kőzetfelépítésű hegyvidékeken, mint a karbonátos üledékből álló vonulatokon: a magmás kőzetek mállása kedvez a vastagabb termőrétegű barna erdőtalajok kialakulásának, míg mészkövön – és főleg dolomiton – többnyire igen sekély, kedvezőtlenebb tulajdonságú rendzina-talajok jöttek létre (lásd korábban, a talajtani részben). Dolomithegyeink különleges szerepet töltenek be hazánk életföldrajzában, az élővilág evolúciójában. A dolomit aprózódásra való hajlama, sokszor homokszerű anyaggá válása révén a kevésbé ellenálló kőzettömegek lepusztultak, az ellenállóbbak éles gerincek, sziklatornyok, szirtek formájában megőrződtek. Így a dolomithegyeken rendkívül változatos felszínek jöttek létre. A változatos mikrodomborzat egyúttal a változatos mikroklímák kialakulásának kedvez: a kedvező mikroklímazugok rendkívül alkalmasak voltak arra, hogy bennük a jégkor zord időszakait az élővilág viszonylag kis elvándorlással átvészelje. Ezzel magyarázható, hogy középhegységeink (főleg a Dunántúli-középhegység) dolomitvonulatai igen gazdagok maradvány- és bennszülött fajokban. A botanikában jártas érdeklődőknek minden bizonynyal feltűnik, hogy középhegységeink dolomitlejtőin és az alföldi – elsősorban meszes – homokon szép számmal találunk olyan fajokat, amelyek mindkét alapkőzeten egyaránt előfordulnak. A jégkor idején a melegebb klímát kedvelő fajok a déli kitettségű kedvező mikroklímájú dolomitlejtőkön húzódtak meg, a jégkort követő kedvezőbb klímaviszonyok közepette pedig visszatelepedtek az alföldi élőhelyekre. (Az egyhangú alföldi térszíneken nem találunk olyan mikroklimatikus zugokat, amelyek a jégkor hideg periódusaiban megfelelő élőhelyei lettek volna a melegkedvelő fajoknak.) E folyamatot, illetve jelenséget foglalja össze a hegyről füvesedés elmélete, amelynek megalkotója Borbás Vince botanikus volt.
Alábbiakban – különböző arculatú tájaink felvázolása után – a Kárpát-medence, illetve bővebben Magyarország életföldrajzi képéről adunk áttekintést. Részletesebb képet a növényzetről festünk, mivel az állatvilág egyes csoportjainak jelenléte, elterjedése a legtöbb esetben szorosan függ az élőhely növényzetétől, illetve a helyüket változtató (vándorló) állatfajok általában kevésbé alkalmasak egy-egy régió részletesebb életföldrajzi felosztására.
