Holocén változások
Holocén változások
A jégkor után következő jelenkor élővilágbeli változásai jól nyomon követhetők a lápok tőzegeiben és más üledékekben kiválóan konzerválódott virágpor- (pollen) és spóratartalom-elemzéssel (bővebben lásd a Holocén című földtörténeti részben). A magcsákó (Dryas octopetala), amely a tundrák jellemző növénye volt, a Kárpátok néhány pontján még ma is fellelhető igazi ritkaság. Melegebb periódusra utalnak az erdei fenyő (Pinus sylvestris) és a molyhos nyír (Betula pubescens) pollen-maradványai.
A tulajdonképpeni jelenkor, a holocén kezdete mintegy 10 ezer évvel ezelőttre tehető. A jégkorvég átmeneti szakaszát az úgynevezett preboreális korszak követte, amelyet az uralkodó nemzetségek után fenyő–nyír-fázisnak is neveznek. A korábbi, tajgaszerű fenyveseket nyúlfarkfüves sziklagyepekkel tagolt erdeifenyvesek váltották fel. A preboreális szakasz mintegy ezer évig tartott; a végefelé a síkvidéken már megjelentek a lombos fa- és cserjenemzetségek, de a hegyvidéken továbbra is az erdeifenyő uralkodott, igaz, zárt állományaiban helyenként már melegigényes lombosfafajokkal.
Ilyen lehetett a vegetáció a fenyő-nyír fázis idején a Kárpát-medencében: fenyves-nyír hegyoldal a Gömör-Szepesi-érchegységben
A következő, boreális korszak újabb ezer évében a klíma melegebbé és csapadékszegényebbé vált. Ebben a szakaszban a mogyoróval jellemzett, hárssal, szillel, juharral tagolt tölgyesek terjedtek el, ezért mogyoró-fázisnak is nevezik. A száraz és melegebb éghajlat következtében a Kárpát-medence legnagyobb része – főként a síkvidék – erdőtlenné vált, de a hegységek erdőit is bokorerdők szorították vissza. Az alhavasi régiók lágyszárúi tömegesen ereszkedtek a síkságokra (ún. hegyről füvesedés, lásd később), s ott füves mezőségeket alkottak. Az Alföldön helyenként – pl. a Duna–Tisza közi homokhátságon – jelentős futóhomokmozgás volt.
A boreális korszakot követő mintegy háromezer év az atlanti korszak, amelyet uralkodó fanemzetsége után tölgy-fázisnak neveznek. A hőmérséklet továbbra is viszonylag magas maradt, a csapadék viszont, ha nem is mindenütt, de megnőtt. A kiegyenlített „atlanti”, azaz óceáni klíma kiváló feltételeket teremtett az elegyes lombos erdők kialakulásához. A korábbi mezőségek beerdősültek, a tölgyes vált uralkodóvá. Megjelentek a mai mészkedvelő molyhostölgyesek, hársas-kőrises sziklaerdők elődei.
Tőzegmohalápjaink jégkori maradványnövénye a rovarfogó kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia)
Az atlanti korszak kedvező éghajlatát klímaromlás követte. Ezt a kb. két és félezer éves szakaszt szubboreális korszaknak, más néven bükk I. fázisnak nevezik. A melegkedvelő fajok visszaszorulása mellett újból teret nyert az erdei fenyő, a nyír, és egyre gyakoribbá váltak a kilúgozott talajon tenyésző mészkerülő bükkösök, gyertyányos- és cserestölgyesek. Erre az időszakra tehetők a földművelés kezdetei, amit a kultúr-pázsitfűfélék pollenjei jeleznek.
Az utolsó, napjainkban is tartó korszak a szubatlanti, más néven bükk II. fázis. A hőmérséklet változatlansága mellett némileg csökkent a csapadék. Az erdei fenyő, a gyertyán és a bükk visszaszorult a hegyekbe; a terjeszkedő ember a sík- és dombvidéki lomberdőknek is egyre nagyobb hányadát irtotta ki, s alföldi területeink művelt mezőségekké alakultak. A változások az állatvilágot is súlyosan érintették. Eltűntek, illetve kipusztultak a nagy testű ragadozók, mint például a medve vagy a farkas és a hiúz (ma csak kóborló példányaik jelennek meg olykor határainkon belül). Ugyanilyen sorsra jutott a bölény is. A hód a nagy folyószabályozások után, a vadvizek összezsugorodásával tűnt el állatvilágunkból. Az alacsonyabbrendű állatcsoportokban bekövetkezett változásokat csak sejthetjük, hiszen közülük egy-egy faj eltűnése nem oly látványos, mint a nagy testű emlősöké. Az alkalmazkodóképes fajok, mint például számos madár, a megváltozott körülmények között is megtalálták életfeltételeiket, sikeresen alkalmazkodtak az ember által átalakított környezethez.
