Földtörténeti vázlat Ős-Európától Új-Európáig
Földtörténeti vázlat Ős-Európától Új-Európáig
A lemeztektonika elmélete a kontinensek helyzetét – megbízhatóan – legkorábban a paleozoikum elejére tudja visszanyomozni (lásd az ábrasoron), s eszerint az ősi Európa akkor még a déli féltekén, Észak-Amerika és Ázsia egykori kontinense között helyezkedett el. Ezt az ősi kontinenst a prekambriumban, azaz a paleozoikum előtt lezajlott nagy hegységképződések hozták létre. A nagy szerkezeti mozgások ugyanakkor – vagy két-két és fél milliárd év során – hiába újultak meg öt-hat ízben is, a külső erők pusztításával szemben nem tudtak dacolni. Éppen ezért Ős-Európa földje, amelyet kis részben a mai Angol-sziget északi része, zömében pedig a Balti- vagy Fennoskandiai-őspajzs és a Kelet-Európai síkság talapzata (együtt a mai Európa több mint fele) alkot, ma jobbára síksági térszín. Az egykori hegységképződések által létrehozott, vastag őspajzs nyugaton fedetlenül terpeszkedik, a Kelet-Európai síkságon viszont a rátelepült, különböző korú üledékfeltöltés alól csak egy-két helyen bukkan ki. Az irdatlan terület síksági arculatának megrajzolását a nagy eljegesedések, főleg a pleisztocén jégtakaró tetőzték be; a Skandináv-hegységből lehúzódó jég a Balti-pajzsot egyetlen felszínű, később tavak borította síksággá tarolta, a Kelet-Európai-síkságot pedig (akárcsak a Középső-Európához tartozó Német-Lengyel síkságot) morénaanyagával töltögette.
Ős-Európát gyakran mint Európa egykori, kisebb területű „magját” emlegetik, amelyhez a fiatalabb részek „hozzáforrtak”. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy prekambriumi kőzetek Európában nemcsak az őspajzsi területeken, hanem a kaledonidák, a variszcidák és az alpidák egyes részeiben is megtalálhatók, akkor ez a nézet nem tartható. Ős-Európa egykori kiterjedésének megállapítása azonban ettől még nem lesz könnyebb; a fiatal hegységképződések ugyanis olyannyira átalakíthatták az idős kőzettesteket, hogy ma nemhogy az őskontinens méretéről, de még a biztosan prekambriumi kőzetek elterjedéséről sincsenek egyértelmű adataink (lásd bővebben a következő, földtörténeti fejezetet).
A paleozoikum elején az európai és az amerikai kontinens egyre közelebb került egymáshoz. Két nagy hegységképző fázisban – a kambriumtól a devonig – felemésztették a közöttük húzódó Kaledóniai- vagy Iapetus-óceánt, üledékanyagát felgyűrték, és kialakult a mindkét kontinens peremén húzódó Kaledóniai-hegységrendszer (hegységképződések ezenközben más kontinenseken is lejátszódtak). Ó-Európát ma egyrészt kontinensünk (az Uralt nem számítva) leghosszabb hegyvonulata, az északkeleti-délnyugati futású Skandináv-hegyvidék, másrészt az Angol- és az Ír-sziget ugyanilyen csapásirányú, összességükben szélesebb, de jóval rövidebb és széttagoltabb hegységei alkotják. Az erőteljes gyűrődések hatalmas takaróredőket hoztak létre; mivel ezek a Kaledonidák tengelyéhez, azaz a közrezárt óceán varratvonalához képest ellentétes dőléssel, szimmetrikusan alakultak ki, a hegységöv nyugati felén északnyugati, keleti felén délkeleti irányú (vergenciájú) takarókat találunk. A Skandináv-hegyvidék fiatalon kétezer méter fölé emelkedett vonulataira a gleccserek alakította éles formák nyomják rá bélyegüket; a Brit-szigetek szintén jégformálta, de alacsonyabb hegységeit némileg szelídebb domborzat jellemzi.
A paleozoikum második fele gyors mozgásban találja az egybeforrt „Euramerikát”. Az Uráli-óceánnal elválasztott Ázsia felé haladnak, de közeledik hozzájuk a többi kontinens is, amely utóbbiak egybeforrva már kialakították a déli félgömb hatalmas szárazulatát, a Gondwanát. A devontól a permig tartó lemezmozgások újabb világméretű hegységképződéshez, a Variszcidák kialakulásához vezettek, s a paleozoikum végére a Föld valamennyi kontinense egyetlen földdarabban egyesült (Pangea). Európában a valamivel idősebb (devon-karbon) gyűrődésövezetet, amelyet a Bretagne-félsziget és a tőle nyugatra eső rész alkot, armorikai, a fiatalabb (karbon-perm), közép-európai területeket pedig hercini ágnak szokták nevezni, bár a „hercini” és „variszkuszi” szavakat a szakirodalom többnyire szinonimaként használja.
A variszkuszi hegységképződés Amerika és Európa határán az Appalache délebbi részének, Európa keleti peremén a majd négyezer kilométer hosszú Uralnak a felgyűrődését eredményezte. Hozzájuk hasonló, egységes lefutású hegységöv jöhetett létre Középső- (Mezo-) Európában is. A hegységöv – a kaledonidákhoz hasonlóan – ismét egy óceáni medence felemésztődése kíséretében gyűrődhetett fel, e folyamatot azonban, bár az óceán egykori kérgére ún. ofiolitok formájában vannak bizonyítékok, a lemeztektonika még nem rekonstruálta egyértelműen (a kutatók többsége egy Ó-Európához délről hozzáforrt szigetívet, illetve egy ezzel összefüggő, északi irányú szubdukciót valószínűsít). A variszcidák ma kettős hegységövet alkotnak. Az északabbi Írország déli részétől a Szudétákig követhető, a délebbi pedig az Ibériai-félszigeten húzódik; e két részt – az alpi hegységképződés idején – a Vizcayai-öböl kinyílása, illetve az Ibériai-félsziget elforgása választotta szét egymástól. Az északi részt Nyugat- és Közép-Európa alacsony középhegységei, dombságai alkotják. A széttagolódott hegységeket három jelentősebb és néhány kisebb orogén fázis hozta létre; tengelyzónájukban (Bretagne déli része, a Massif Central, a Vogézek, a Fekete-erdő, Cseh- és Morvaország középhegységei) erősen metamorf képződmények fordulnak elő, külső zónáikat viszont (északon az Ír-sziget, Dél-Anglia, Belgium és Németország kiterjedtebb, kettős vonulatsorát, délen Dél-Franciaország középhegységeit) általában jelentéktelenebb metamorfózis és ami fő, a kaledonidákhoz hasonlóan ellentétes irányba vergáló takaróredők jellemzik. (A variszkuszi hegységekre széles körben használt „röghegység” elnevezés tehát – a gyűrt szerkezetek megléte miatt – kerülendő.) Ibéria variszcidái elsősorban nagyobb magasságukkal térnek el közép-európai társaiktól; ebben nem kis része volt az alpi mozgásokkor kiemelkedett Pireneusok és Betikai-Kordillerák „fiatalító” hatásának.
Európa legfiatalabb és legjobban ismert része Új-Európa. Mint a kontinensvándorlási ábrasoron láthatjuk, kialakulását a Gondwana és Eurázsia között egykor terpeszkedő Tethys-óceán bezáródása eredményezte. A korábbi Ős-Tethys utódjaként a triászban-jurában született Tethys a krétában – a Dél-Atlanti-óceán kinyílása, illetve ennek következtében Afrika északkeletre nyomódása miatt – lassan bezárult. Európa és Afrika egymásnak ütközött, peremeik darabokra (ún. mikrolemezekre) hasadtak; ezek mozgásának (eltolódásának, alábukásának, forgásának) stb. közepette felgyűrődött a Tethys üledékgyűjtőjének anyaga, és bonyolult lefutású gyűrődésövezetet hozott létre, „bekapcsolva” a hegységképződésbe a kontinensek belsőbb területeit is. Európa alpi övezeten kívüli, idősebb részei olykor maguk is enyhe gyűrődést szenvedtek („megfiatalodtak”), másutt pedig a szerkezeti igénybevételt vulkánosság kísérte. Az Atlanti-óceán kinyílásról például a Brit-szigetek északi részének bazaltja tanúskodik, az Alpok körül pedig kis hasadékvölgy-kezdemények alakultak ki, szomszédságukban fiatal bazaltvidékekkel (Rajna- és Rhône-Saône-árok, illetve Eifel-hegység és Auvergne). A kisebb-nagyobb, közrezárt óceáni – vagy vékonyabb kontinentális – kéregdarabok alábukása természetesen az alpi gyűrődésövezeten belül is vulkánosságot gerjeszthetett (lásd pl. a belső-kárpáti vulkáni vonulatot).
A kontinensek legvalószínűbb helyzete a földtörténet öt fontos időszakában, és a mai elhelyezkedésük
Új-Európát az alpidák két gyűrődésövezetre különülve építik fel. Az északi öv az egykori Európa, a déli pedig az egykori Afrika peremét képviseli. A két öv – éppen a mikrolemezek mozgásának, illetve az igen fiatal (pliocén) Földközi-tenger kinyílásának köszönhetően – nem feltétlenül a megfelelő mai kontinensperemen húzódik. Mindkét öv tovább tagolható egy belső és egy külső zónára. A belső zóna az egykori Tethys üledékgyűjtőjének felel meg, és igen erőteljes kréta-óharmadidőszaki szerkezeti mozgások, takaróképződés, térrövidülés jellemzik; a külső zóna (vagy előtér) az egykori kontinensperemeket képviseli, amelyeket csak a fiatalabb (harmadidőszaki) orogén fázisok és csak enyhébben gyűrtek meg. Az északi – ún. alpi – övezet a Betikai-Kordillerákat, Korzika északi részét, az Alpokat, a Kárpátokat, a Balkánt, Kisázsiában a Pontuszi-hegységet, majd Európa és Ázsia határán a Kaukázust foglalja magába, és külön övként a Pireneusok („Iberidák”) is hozzá kapcsolódik. A déli – ún. dinári – övezet az Észak-Atlasztól Szicílián, az Appennineken, a Dinári- és a Hellén-hegyvidéken keresztül a kisázsiai Toroszig és Zagroszig húzódik. Az alpidák Európa legmagasabb hegységei; mai arculatukat az általában még a fő orogén fázisnál is fiatalabb kiemelkedés és a jelen- vagy jégkori eljegesedés együttesen határozzák meg.
