Európa tagolása
Európa tagolása
Ha az emberi történelem évezredekkel ezelőtti eseményeiről most a föld jóval régebbi történetére térünk át, akkor először is meg kell állapítanunk, hogy a mai értelemben vett Európa rendkívül hosszú időn át alakult ki. Felszínén valamennyi földtörténeti kor ott hagyta a nyomát, s kiterjedése, körvonala, sőt domborzata is – folyton változva – csupán néhány tízezer év óta mutatja mai mivoltát. A paleozoikum közepén, vagy négyszáz millió évvel ezelőtt például az akkori Európa még valódi kontinens volt, amely jóval délebbi szélességeken, valahol az Egyenlítő táján helyezkedett el; csak ezt követően, a variszkuszi hegységképződéskor érte el Ázsiát s forrt hozzá, vele azóta is egyetlen hatalmas kontinenst alkotva.
Hogy világosan megértsük Európa földtörténetét, először kor, szerkezet és domborzat szerinti tagolásával érdemes kezdenünk. A fő kronológiai egységeket még a század húszas éveiben Hans Stille német geológus különítette el. Az ő felosztása – némi módosításokkal – mind a mai napig megállja helyét, mi több, a szerkezeten és domborzaton alapuló ún. szerkezetmorfológiai egységek is általában nagyon jól egybevágnak vele (l. alább).
Európa legidősebb része Ős- (Eo-) Európa. Ez kontinensünk azon észak-európai területeit foglalja magába, amelyeket csak a paleozoikum előtt értek hegységképződések. Ó- (Paleo-) Európát – kontinensünk északnyugati peremén – már a kaledóniai-hegységképződés is befolyása alá vonta, Középső- (Mezo-) Európának pedig – Nyugat-, Közép-, kis részben Dél-Európában – az előbbieken kívül a variszkuszi hegységképződés erőhatásait is el kellett viselnie. Végül Új- (Neo-) Európa az alpi hegységképződés színtere; ide Közép- és Dél-Európa tartozik, sőt a definíció alapján Nyugat-Észak-Afrika is része. Hangsúlyoznunk kell, hogy a fiatalabb „Európákban” az idősebbeknek is ott lehetnek a nyomai, így tehát például az Alpokban vagy a mi Kárpát-medencénkben a korábbi hegységképződések emlékei is megtalálhatók. A nagy hegységképződések (orogenezisek) minden esetben az egykori Európával szomszédos (amerikai, afrikai és ázsiai) kontinensek közti óceánok bezáródásával, üledékanyagának felgyűrődésével jártak, ami rendre az európai kontinens méretének változását eredményezte. Mi több, ha nem is szerkezeti értelemben, de a tényleges szárazulat kiterjedésének meghatározásában a tengerszintváltozások is nagy szerepet játszottak, s mivel ezt a nagy eljegesedések döntően befolyásolták, a pleisztocénban (jégkorban) például kontinensünk határvonala még a Brit-szigeteket is körülfutotta.
Európa tektonikai térképe J. Auboin nyomán (1980)
Az ábra jelkulcsa: Prekambriumi (Ős-) Európa: 1 – fedetlen őspajzs, 2 – fedett őspajzs, platform. Kaledóniai (Ó-) Európa: 3 – kora kaledóniai, metamorf képződmények; 4 – késő kaledóniai, nem metamorf képződmények, 5 – epikaledóniai medencék. Variszkuszi (Középső-) Európa: 6 – variszkuszi metamorf képződmények (belső öv); 7 – variszkuszi nem metamorf képződmények (külső öv); 8 – epivariszkuszi medencék. Alpi (Új-) Európa: 9 – alpi metamorf képződmények, ofiolitos övek; 10 – alpi nem metamorf, egykori kontinens-peremi és flis-képződmények; 11 – belső kontinentális láncok, 12 – molassz árkok és medencék. 13 – Kontinentális talapzat (self). 14 – Óceáni kérgű aljzat. 15 – Recens és harmad-negyedidőszaki vulkáni kőzetek
A szerkezetmorfológiai egységek közül a legészakibb, a Skandináv-hegyvidéket és a Brit-szigetek kaledóniai részét magába foglaló északnyugat-európai hegységkeret, jól megfeleltethető Ó-Európának. A tőle délre elterülő legnagyobb egység, a Hollandiától az Uralig terjedő nagy európai síkvidék már kevésbé egységes: nagyobbik, északi-északkeleti része Ős-Európához, széttagoltabb, déli „öblözetei” ellenben Középső-Európához tartoznak. A széttagoltságnak a közéjük ékelődő, alacsonyabb variszkuszi hegységek az „okai” (lásd később); ezek képezik a harmadik egységet, amely éppen ezért nem kevésbé széttagolt. Végül Európa negyedik, ismét egységes szerkezetmorfológiai egységébe az alpi gyűrődésövezet magashegységei és közrezárt medencéik tartoznak, amelyeknek sorából földrajzilag és részben szerkezetileg csak a Pireneusok vonulata „lóg ki”.
