Középső-jura (dogger)
Középső-jura (dogger)
A kárpát-pannon térségen belül a triászban létrejött s az alsó-jurában megmaradt ősföldrajzi sokszínűség a középső-jura során is fennállt.
A liászban már többnyire tengerrel borított korábbi szárazföldek (a Déli- és Keleti-Kárpátok egyes részei, a Tisza-mikrolemez villány-bihari zónája, a Magas-Tátra) a dogger során többször szárazra kerültek és lepusztultak, majd újra sekélytenger borította el őket. A dogger végén az említett területeken – szinte varázsütésre – mindenütt vékony sztromatolit-rétegek és fölöttük települő ammoniteszes mészkövek képződtek, ami a tengeri környezet stabilizálódását jelzi. Ekkor keletkeztek a híres kövület-lelőhelyként számontartott „ammoniteszes padok” (Magas-Tátra: Giewont, Villányi-hegység: Templom-hegy, Királyerdő: Körösrév, Al-Duna: Szvinyica és Greben). A villányi Templom-hegy hazánk leggazdagabb ammonitesz-lelőhelye volt: egyetlen 40 cm vastagságú ammoniteszes padjából több mint 150 ammoniteszfajt írtak le.
A sztromatolit szó görög eredetű és szőnyegszerű követ jelent. Ez a név a kőzet sajátos megjelenésére utal: a sztromatolit-rétegek keresztmetszetben általában úgy festenek, mintha sok, igen vékony szőnyeget terítettek volna egymásra. A finom rétegek enyhén hullámos lefutásúak, többnyire fölfelé domborodó ívekkel. A rétegek felszíne szabálytalanul rakott, poligonális járdalapokra emlékeztet. A sztromatolitok túlnyomó többsége sekélytengerben, az üledékfelszínt nagy területen borító kékeszöldalga-tenyészet közreműködésével keletkezik. A milliméteres fonalak sűrű szövevényéből álló algaszőnyeg nappal a fény felé törekszik: az algafonalak gyepszerűen fölfelé nőnek és közöttük meggyűlnek az arrafelé sodródó finom mészszemcsék. Éjszaka ellenben az algafonalak vízszintes növekedésbe kezdenek: összefonódnak és megkötik a napközben felhalmozódott törmelékszemcséket. Így növekszik napról napra, ciklusosan a sztromatolit, noha a szabad szemmel látható rétegzettség nem napi, hanem évszakos, vagy talán még hosszabb időtartamú ciklusosság kifejeződése. A sztromatolitok a földtörténeti régmúltban (főleg a prekambriumban) hegynyi méretű mészkő- és dolomittömegeket produkáltak; később a tengeraljzaton élő állatvilág megszaporodásával földtani jelentőségük csökkent. Az újabb oceanológiai kutatások szerint sztromatolit-típusú szerkezeteket nemcsak kékeszöld-algák, hanem más fonalas szervezetek, pl. gombák is létrehoznak. Ezek nem feltétlenül a legsekélyebb, jól átvilágított zónákhoz kötődnek, hanem a tengerek nagyobb mélységeiben is tenyészhetnek. A villányi sztromatolitok ez utóbbi típusba sorolhatók.
A korábban is tengerrel borított területeken a középső-jurában folytatódott a márgás (Mecsek) vagy mészköves üledékképződés (Keleti-Alpok, Északnyugati-Kárpátok, Dunántúli-középhegység). A bajóci és bath emeletekben helyenként tömeges, krinoideás-brachiopodás mészkövek fordulnak elő. A Pienini-szirtövben (néha a fölöttük települő ammoniteszes mészkövekkel együtt) ilyen mészkövek alkotják a legtöbb látványos szirtet (pl. Beckó, Oroszlánkő, Czorsztyn, lásd az Északnyugati-Kárpátok bemutatásánál). A fent említett területeken a középső-jura első felében többnyire igen gazdag ammonitesz-faunát tartalmazó, vörös, gumós mészkő rakódott le csekély vastagságban (10–40 m). A Dunántúli-középhegységben ezt a képződményt Tölgyháti mészkőnek nevezik; ammoniteszeinek (Stephanoceras, Cadomites, Lokuticeras) egyik legnevezetesebb lelőhelye a Bakonyban, a Lókúti-dombon található.
Az általános mészköves üledékképződést a bath-kallóvi-oxfordi korszakokban csaknem mindenütt – az Északnyugati-Kárpátoktól a Mecsekig és a Keleti-Alpoktól a Keleti-Kárpátokig – kovás, tűzköves rétegek lerakódása szakította meg. A tűzköves rétegeket, amelyeknek anyaga az egykori tengerek felszínközeli vízrétegében lebegő apró sugárállatkák (Radiolaria) mélybe süllyedt vázaiból áll, összefoglaló néven radiolaritnak nevezik. A tűzkőrétegek anyagát az ősember pattintott kőeszközök készítése céljából bányászta (pl. Tata, Kálvária-domb).
E hirtelen változást, a radioláriás, kovás rétegek hirtelen és csaknem egyidejű megjelenését az ún. kalciumkarbonát-kompenzációs vízmélység elérése okozta. A karbonát-kompenzációs mélység (angol rövidítéssel CCD) a világóceánokban kijelölhető azon kritikus mélységi szint, ahol a sekélyebb régiókból alásüllyedő kalcium-karbonátos anyag utánpótlódása és a víz telítetlenségéből következő oldódása egyensúlyban van. Ennél mélyebben már nem rakódik le karbonátanyag, mert lassú süllyedése során feloldódik a szén-dioxidban dús vízben. A mai óceánokban a CCD nem egységes, óceáni medencénként és földrajzi szélesség szerint is más és más, átlagosan azonban 4500 méter. A földtörténeti múltban a CCD ennél akár sokkal kisebb mélységben húzódhatott. A jura időszaki Tethysben uralkodó viszonyok megítélése szempontjából a felszínközeli vízrétegben élő, többnyire mikroszkopikus méretű élőlények (plankton) mennyisége és szilárd vázuk anyagának összetétele a döntő. Kalcium-karbonátot elsősorban a mészvázú planktonikus egysejtűek (foraminiferák, kokkolitok) termeltek, a radioláriák kovavázúak voltak. A folyamatosan pusztuló és újratermelődő planktonból „permetezve” alásüllyedő apró vázak a CCD-nél sekélyebb helyzetű tengerfenéken kevés kovával kevert mésziszapként halmozódtak fel: ebből mészkő keletkezett. A CCD-nél nagyobb mélységű tengeraljzatot már csak a radiolariák nehezen oldódó kovavázai érték el: itt halmozódott fel – nagyon lassú ütemben – a radiolarit. Megtörténhetett (mint ahogy a kárpát-pannon térség egykori területein meg is történt), hogy jelentős selfterületek a földkéreg süllyedése során átlépték ezt a kritikus mélységet, és a korábbi mészkőképződést radiolarit lerakódása váltotta fel. A mészkőképződés újbóli uralomra jutása a felső-jurában nem jelenti szükségképpen az illető területek újbóli kiemelkedését. A késői jurában ugyanis – jelentős evolúciós változásként – a mészvázú plankton robbanásszerűen felvirágzott. Ennek hatására a felszíni vízrégió karbonát-produktivitása óriási mértékben megnőtt, aminek következtében a CCD a korábbinál jóval mélyebbre tolódott, tehát „utolérte” a tengeraljzat mélyre süllyedt részeit, s ott radiolarit helyett ismét mésziszap rakódhatott le.
Középső-jura, párnalávaként megszilárdult hatalmas tengeralatti lávafolyás Szarvaskőnél (Bükk-hegység)
A középső-jura fejlődéstörténet egyik legfontosabb mozzanata a Magura-óceán megszületése. A kárpát-pannon térséget alkotó lemeztömbök egykori helyzetére vonatkozó elképzelés szerint (lásd a lemeztektonikai fejezetben) a Tisza-mikrolemez a Cseh-masszívum és az Orosz-tábla közötti térségben kapcsolódott az európai kontinenshez. E kapcsolódási nyomvonal (tehát nagyjából a mai kárpáti ív) mentén hasadt fel a litoszféra és alakult ki a Magura-óceán, amely ettől kezdve üledékgyűjtőként fogta fel az európai kontinens felől érkező törmelékanyagot. Ezt a változást tükrözi az a tény is, hogy míg a (Tisza-mikrolemez északi oldalán fekvő) Mecsekben a jura első felében 2000 m vastagságú törmelékes üledékösszlet halmozódott fel, addig a jura második felében a rétegsor vastagsága mindössze 120 m. A középső jura elején még folytatódott a szürke mészkő és lemezes márga rétegek váltakozásából álló vastag ún. foltos márga felhalmozódása, a bath korszakban azonban – hirtelen kőzettani változás után – vörös, gumós, ammoniteszes mészkő rakódott le, mindössze tíz méter körüli vastagságban. Hasonlóan vékony a kallóvi és oxfordi emeleteket képviselő tűzköves és kovás mészkő is. Ezekben a rétegekben már jelentkeznek a kréta elején kiteljesedő tenger alatti vulkanizmus első nyomai (lásd a lemeztektonikai fejezetben).
A Királykő sekélytengeri, vastagpados, felső-jura mészkőrétegeket feltáró látványos sziklafala (Déli-Kárpátok)
A középső-triász óta táguló, vagy nyugalmi stádiumban lévő Mellétei-Vardar óceán sorsában a dogger során fordulat következett be. Az óceáni sávon belül szubdukciós zóna jött létre, amelynek mentén hamarosan vulkáni szigetív alakult ki. A tengeralatti vulkánokból származó és mélytengeri üledékekkel összefogazódó párnalávákat, valamint a szigetív lejtőin lezúduló víz alatti lavinák által lerakott kaotikus szerkezetű képződményeket (ún. olisztosztrómákat) megtalálhatjuk a Bükkben (Szarvaskő környékén), a Rudabányai-hegységben és Dél-Gömörben. Hasonló, kaotikus szerkezetű képződmény („ofiolitos mélange”) alkotja a középső-jurát a Vardar-zóna jugoszláviai szakaszán.
Ötvenmillió év egyetlen kőfejtőfalban: igen lassan lerakódott alsó-, középső- és felső-jura vörös mészkőrétegek (Tölgyháti kőfejtő, Gerecse-hegység)
