Alsó-jura (liász)
Alsó-jura (liász)
A kárpát-pannon térségben a triász végén jellemző ősföldrajzi kép fő vonásaiban a jura kezdetére is átörökítődött. A legfontosabb, bár csak fokozatosan megnyilvánuló változás a tenger általános térhódítása volt. A triász végi szárazföldek és szigetek (pl. az egykori Déli- és Keleti-Kárpátok nagy része, a Mecsek és a Villányi-hegység zónájának egyes részei, a Magas-Tátra vidéke és a Keleti-Alpok ún. Helvéti- és Pennini-öve) lassan tengerrel borítódó, lapos, homokos partjain – gyakori lábnyomaik tanúsága szerint – dinoszauruszok éltek.
A csapadékosabbá váló éghajlatnak köszönhetően a megmaradt szárazföldeken, a tengerparti lápokban és mocsarakban zsurlókból, magvaspáfrányokból, cikász- és fenyőfélékből álló dús vegetáció alakult ki. A gyorsan süllyedő mocsaras területeken felhalmozódó hatalmas tömegű növényi anyagot időről-időre homokos és agyagos rétegek fedték be, és az így váltakozó rétegekből álló összlet néhol a többszáz, sőt az ezer méteres vastagságot is elérte. Vastag üledéktakaróval fedve, nagyobb mélységben, az ott uralkodó hő hatására a növényi törmelékanyag kitűnő minőségű feketekőszénné alakult át. A fent említett szárazföldek partszegélyein sokhelyütt keletkeztek kőszéntelepek, amelyeket ma a Déli-Kárpátokban (Stájerlakanina [Anina]) és a Mecsekben (Pécs, Komló, Szászvár) bányásznak.
A mecseki kőszénmedence erősen aszimmetrikus felépítésű: délen, Pécs környékén a kőszénösszlet az 1200 méteres vastagságot is eléri és több száz kőszéntelepet tartalmaz, Komló környékén minden méretében körülbelül fele akkora, északon (Máza és Szászvár környékén) csupán 200 méter körüli vastagságú. Ez az eltérés jelentős, utólagos helyi földkéregmozgásokra, tektonikus kibillenésre vezethető vissza. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy miközben egyes területek gyorsan süllyedtek, a szomszédságukban húzódó szárazföldek megtartották kiemelt helyzetüket, sőt, még emelkedhettek is, hiszen ezek szolgáltatták a kőszéntelepes összletekben felhalmozódott hatalmas mennyiségű törmelékanyagot. Ez azt jelenti, hogy viszonylag keskeny zónákban – törésvonalak mentén – a földkéregben nagy függőleges elmozdulások mentek végbe. Ez a triászban megkezdődött tektonikus folyamat a jura elején vulkáni kísérőjelenségeket is produkált: a Déli-Kárpátok egyes pontjain (Brassó környékén) lávakőzetek, másutt, így például a mecseki kőszénösszletben piroklasztitok fordulnak elő (bővebben lásd a lemeztektonikai fejezetben).
A szárazföldi partszegélyektől távolabb, a mélyebb tengerekben márgás rétegek rakódtak le (ma pl. az Északnyugati-Kárpátok középső zónáiban találkozhatunk velük).
A triász végén nagy területen uralkodó sekélytengeri karbonát-platformok a jura legelején még szinte zavartalanul fejlődtek tovább (Dinaridák, Bakony), de egyes területeken (Keleti-Alpok, Gerecse, Csővár) a tektonikusan mélyebbre zökkent platform-permeken már ekkor megkezdődött a nyílttengeri mésziszap lassú lerakódása.
A liász későbbi szakaszában a kárpát-pannon térségben a tenger további, igen jelentős térhódítása következett be. Ez elsősorban a földkéreg süllyedésének volt a következménye, hiszen a világtengerek szintjének abszolút emelkedése ebben az időintervallumban alig haladta meg az 50 métert. A szinemuri és pliensbachi korszakokba a fentiekben említett szárazföldi területeket és kőszén-lápokkal tarkított partszegélyeket majdnem mindenütt elborította a tenger, és márgás üledékképződés (Foltos márga) lerakódása vált általánossá (Déli-Kárpátok, Mecsek, Északnyugati-Kárpátok). Sokhelyütt (pl. a Tisza-mikrolemez középső részein és a Keleti-Alpok Helvéti övében) a foltos márga sekélytengeri homokkővel és mészkőrétegekkel fogazódik össze; ezt az összletet egy ausztriai városkáról Gresteni összletnek szokták nevezni. E rétegsor sok kövületet tartalmaz; különösen gazdag kagyló- (Gryphaea, Chlamys) és brachiopoda- (Tetrarhynchia, Lobothyris) faunája.
Az Északnyugati-Kárpátokban folytatódott a tenger mélyülése, de a medenceterületekre ekkor már fokozatosan csökkenő mennyiségű szárazföldi törmelékanyag jutott be. Ennek az volt az oka, hogy a Pennini-óceán sáv kárpáti (szirtövi) szakasza felnyílt, s üledékcsapdaként felfogta az európai kontinens felől érkező törmelékanyag nagy részét. A szirtöv legidősebb ismert képződménye alsó-jura mélytengeri homokkő. Ettől kezdve csupán a magas-tátrai zóna egyes részei szolgáltattak időnként törmelékanyagot a szomszédos, mélyebb üledékgyűjtők (Sipruni-medence, Zliechovi-medence) számára. A délibb zónákban nyílttengeri mészkövek többnyire időszakos lerakódása folyt.
A Dinaridákban a karbonát-platform jellegű üledékképződés csaknem zavartalanul folyt tovább – nemcsak a liászban, hanem a jura további szakaszaiban is. A Keleti-Alpok és a Dunántúli-középhegység sekélytengeri karbonát-platformjai azonban megsüllyedtek és vetődések mentén feldarabolódtak. Ezek a területek olyan messze voltak a szárazföldektől, hogy ide alig szállítódott törmelékes üledékanyag. Ezért itt igen vékony jura mészkőösszletek rakódtak le, melyek főként planktonikus élőlények mikroszkopikus kicsinységű mészvázaiból, tengeri liliomok (Crinoidea) vázelemeiből és ammoniteszek házaiból állnak. Kedvelt díszítőkő a vörös, gumós, ammoniteszes mészkő (Adnéti mészkő, „gerecsei márvány”), amelyet a Keleti-Alpok, valamint a Bakony és a Gerecse több pontján mindmáig bányásznak. Ezekből a rétegekből gazdag ammonitesz-fauna került elő (Phylloceras, Lytoceras, Arietites, Fuciniceras), de a lábasfejűek más csoportjainak képviselői is gyakoriak (pl. az egyenes házú Atractites).
A liászban jelentkeztek a legmarkánsabban a blokktektonika által tagolt tengeraljzat domborzati elemei: a tengeralatti, kiemelt magasrögök (seamountok) és a közöttük húzódó medencerendszer. Ezt a morfológiát főként normálvetők alakították ki. Nemcsak felszínük volt más: a rajtuk folyó üledékképződés is eltért.
A tengeralatti magaslatok tetejét hézagos és keményfelszínekkel tagolt vörös mészkő időszakos lerakódása jellemezte: a rövid üledékképződési szakaszok között hosszabb ideig tartó üledékelsodrás és/vagy bioerózió folyt. Helyenként mélyrehatoló tektonikus hasadékok keletkeztek, amelyeknek kitöltő anyaga többnyire rózsaszínű, vagy vörös krinoideás mészkő gazdag bentonikus faunával (brachiopodák, csigák, kagylók stb.). Ezek az egykori üledékcsapdák annak a biogén vázanyagnak és az üledékanyagnak az összetételét tükrözik, amelyet egyébként az áramlások a mélyebb medenceterületekre sodortak.
A medencék rétegsorait biogén mészhomok és átülepített mészkőrétegek jellemzik. A tengeralatti vetőzónák közelében nagy, szögletes mészkőtömbökből álló lejtőlábi törmelékkúpok alakultak ki. Ezekhez kapcsolódva gyakori képződmény a durva váztöredékekből álló Hierlatzi mészkő. E mészkőféle képződését a pörgekarúak (Brachiopoda) és tengeri liliomok (Crinoidea) határozták meg, amelyek számára kitűnő életlehetőséget nyújtottak a tenger alatti sziklás lejtők és a tengerfenéken heverő nagy mészkőtömbök. Különösen gazdag volt a brachiopoda-fauna (Pisirhynchia, Lokutella, Linguithyiris, Bakonyithyris). A Hierlatzi mészkövet az állatok pusztulása után a tenger alatti lejtő tövében felhalmozódott és kristályos kalcittal cementált selymes fényű brachiopoda-héjak alkotják; típushelyén, a Keleti-Alpokon kívül a Bakonyban és a Gerecsében is sokhelyütt előfordul.
Vörös, gumós, ammoniteszes alsó-jura mészkőrétegeket feltáró árkolás (Lókút, Bakony-hegység)
A medence belseje felé haladva egyre finomodó szemcseméretű krinoideás mészkövek, majd – összefogazódva – jól rétegzett, szivacstűs-tűzköves mészkövek rakódtak le (Isztiméri formáció).
Az eddigi vázolt alsó-jura ősföldrajzi kép elsősorban a Keleti-Alpok jelentős területeire és a Bakony térségére jellemző. A Dunántúli-középhegység északkeleti részén (Vértes, Gerecse) az aljzatmorfológiai különbségek kisebbek lehettek, erről a kevésbé változatos üledékképződés tanúskodik.
A blokkosan tagolt aljzatmorfológia a jura későbbi részében és még a korai krétában is az üledékképződés és az ősföldrajzi kép meghatározó vonása maradt. Fejlődésében két fő tendencia mutatható ki: egyrészt az egész terület általános süllyedése, másrészt – az ismétlődő vetőmozgások hatására – a tengeralatti magaslatok területének fokozatos csökkenése a medencék javára.
A liász vége felé, a toarci korszak elején a Tethysben és melléktengereiben ún. anoxikus esemény zajlott le. A máskülönben jól szellőzött, oxigéndús óceáni víztömegen belül néhány száz méteres mélységben oxigénszegény vízréteg alakult ki. Ahol ez a vízréteg a Tethyst övező selfek vagy melléktengerek aljzatát elérte, ott az oxigénhiányos környezetben a korábbi gazdag élővilág elpusztult, a tengerfenéken pedig sok redukált anyagot tartalmazó, jól rétegzett üledék halmozódott fel. Ilyen „feketepala-” rétegek találhatók a Mecsekben, a Keleti-Alpok és a Északnyugati-Kárpátok néhány pontján. (Ugyanekkor keletkeztek a Nyugat-Európában nagy elterjedésű toarci feketepalák, amelyek az Északi-tenger térségében fontos szénhidrogén-anyakőzetek.) Ennek az „anoxikus eseménynek” a terméke a Bakonyban (Úrkúton, Eplényben) bányászott mangánérc is. Az anoxikus üledékek egyes tengeralatti magaslatok nyugati tövében, kissé aszimmetrikus részmedencékben rakódtak le, ami valószínűleg az oxigénszegény zóna meghatározott mélységű helyzetét tükrözi.
A rövid megszakítás után helyreállt a korábbi oxigén-egyensúly, és folytatódott a vörös, gumós, ammoniteszes mészkő és márga képződése (Északnyugati-Kárpátok, Dunántúli-középhegység). Ezek a toarci rétegek különösen gazdagok változatos díszítésű ammoniteszekben (Hildoceras, Harpoceras, Dumortieria).
A Mellétei-óceán területén ezenközben – bár ennek közvetlen rétegtani bizonyítékai alig vannak – minden bizonnyal a mélytengeri üledékképződés folytatódott.
