Szabó József és követői
Szabó József és követői
Messze kimagaslik közülük a földtani tanszék vezetője, Szabó József (1822–1894), az ásvány- és kőzettan, s a földtan európai rangú művelője, továbbá a hazai talajtan egyik megteremtője. Ő az első – igen remek – magyar nyelvű egyetemi ásvány- és földtani tankönyv szerzője. Kőzettani vizsgálatai és földtani térképei közül külön említést érdemel Selmecbánya környékének földolgozása (1883). Mint tanár, igazi iskolateremtő, szemléletének – csakúgy, mint munkásságának – hatása több nemzedéken át követhető.
Ásványtani tevékenységének legjelentősebb folytatója Krenner József (1839–1920) és Koch Antal (1843–1927), aki a tanszéket is vezette a századfordulón. A főleg kristálytannal foglalkozó Krenner legfőbb érdeme, hogy a természettudományok legnagyobb magyar támogatójával és pártfogójával, Semsey Andorral együtt megteremtette a Nemzeti Múzeum világhírű ásványgyűjteményét. Minthogy ő és tanítványai főként ásványelemzéssel foglalkoztak, a Kárpát-medence ásványainak teljes magyar nyelvű bemutatása – Koch Antal Erdély ásványait leíró munkáját (1880) követően – Tóth Mike kalocsai tanárra „maradt” (1882). (Tóth Mike példaadóan rendezett gazdag gimnáziumi ásványgyűjteménye ma a kalocsai múzeum egyik legértékesebb része.)
Szabó József (1822–1894), a magyar ásvány- és kőzettan atyja
Kubinyi Ágoston (1799–1873), a Magyarhoni Földtani Társulat első elnöke
Hantken Miksa (1821–1892), a budapesti Földtani Intézet első igazgatója
Zsigmondy Vilmos (1821–1888), a magyar artézi kutak megteremtője
1869-ben megalakul a Magyar Királyi Állami Földtani Intézet. Ezzel megkezdődik a Kárpát-medence rendszeres és részletes földtani vizsgálata, föltérképezése, és a hazai őslénytan is igazi otthont kap. A Kárpát-medence egészéről Koch Antal és id. Lóczy Lajos (1849–1920, lásd később) 1:360 000-es méretarányú földtani térképet állít össze az 1900-as párizsi világkiállításra, ahol az aranyérmet nyer. (Később ez a kéziratos térkép szolgál az 1922-ben nyomtatásban mejelent, Papp Károly átdolgozta 1:900 000-es változat alapjául.) Erdély tanulmányozásában kimagasló szerepet játszik Herbich Ferenc (1821–1887), akinek részben méltatlanul elfeledett, a század vége felé megjelent munkái mindmáig alapművek. A Kárpát-medence más neves kutatói közül – a teljesség igénye nélkül – a földtanban, őslénytanban Hantken Miksa (1821–1893), Nopcsa Ferenc (1877-1933, mindkettőről lásd az őslénytani fejezetet), Hofmann Károly (1839–1891), Böck János (1840–1909), id. Lóczy Lajos (1849–1920), Schafarzik Ferenc (1854–1927), Böck Hugó (1874–1931), Szádeczky Gyula (1860–1935), valamint az őket követő Pálfy Mór, Zsigmondy Vilmos, Telegdy-Roth Károly, id. Noszky Jenő, Pávai-Vajna Ferenc, Sümeghy József, Papp Károly, Horusitzky Ferenc, Rozlozsnik Pál, Kadič Ottokár, Török Zoltán, Schmidt-Eligius Róbert, Szádeczky-Kardoss Elemér, Schréter Zoltán, Vendl Aladár, a geofizikában Bendeffy László és Egyed László munkássága, csakúgy, mint az ásványtanban egyebek közt Mauritz Béláé, Koch Sándoré, Inkey Béláé, Tokody Lászlóé, Zimányi Károlyé, Sztrókay Kálmán Imréé már a 20. század földtudományába vezet át. Vizsgálódásaik nélkül lehetetlen lett volna a Kárpát-medence nagyszerkezeti viszonyainak fölvázolása, felszínalatti ásvány- és vízvagyonának megismerése és hasznosítása.
