Volt egyszer egy farkaskölyök…
Volt egyszer egy farkaskölyök…
Jóval nehezebb arra a kérdésre válaszolni, hogyan lett a farkasból kutya?
Számos farkast háziasítottak már eddig, s ezek ugyanolyan hűségesnek, hasznosnak bizonyultak, mint a kutya. Az eszkimók többször neveltek fel kölyökkorban elfogott farkasokat, amelyek a szánhúzó csapatokban éppúgy viselkedtek, mint a kutyák. Az indiánok még ma is nemegyszer barátjukul fogadták a farkasokat, s a kölykök pofáját befestik. Nincs szükség túl nagy fantáziára ahhoz, hogy elképzeljük: tíz-tizenötezer évvel ezelőtt egy kis indián gyerek (vagy tán európai törzs emberpalántája volt?) hazavisz egy különösen szeretetreméltó farkaskölyköt, és a kis állatot befogadják. A kosárfonó indiánok arizónai barlangjában talált kutyák (vagy farkasok?) hozzávetőleg háromezer éves rajzai meglehetősen jól illusztrálják, mi történhetett, ami annyit változtatott a farkason, hogy ma kutyának hívjuk…
Azt persze csak sejteni lehet, hogy hol, mikor – és miként! – ment végbe először a háziasítás. A rendelkezésre álló tények alapján annyit megállapíthatunk, hogy körülbelül időszámításunk előtt 10–12 000 (vagyis mintegy 14 ezer esztendeje) történt. Feltehetően nagyon egyszerűen. Feltételezhetjük, hogy annak idején farkasok bolyongtak Európa primitív népeinek törzshelyei körül; hulladékokon, eldobott csontokon éltek; az ott hagyott, félig kihűlt tűzhelyeknél melegedtek, és lassan hozzászoktak, hozzászelídültek az emberi szaghoz. Így aztán nem is csoda, ha az imént említett farkaskölyök, amelyet kis barátja hazavitt, s amely a horda közvetlen közelében nőtt fel, viszonylag könnyen, gyorsan beleilleszkedett az emberi közösségbe, és kezdte megjelölni saját területének határait. Telt-múlt az idő, és egyszer csak – talán valamikor tavasz táján – kölykei születtek. A horda apróságai bizonyára nagyon gyorsan megbarátkoztak a farkascsemetékkel, és nem engedték agyonverni őket. Együtt nőttek fel az embergyerekek és a farkaskölyök, és így már végképp megszokták egymás közelségét. A vadászoknak pedig nyilván hamarosan feltűnt a farkasoknak azon értékes tulajdonsága, hogy éjjel érzékenyen reagálnak idegen állatok vagy emberek közeledésére. Később, amikor a kecskék is domesztikálódtak, a farkasoknak e kutyaszerű leszármazottai figyelmeztették tulajdonosaikat a vad farkasok megjelenésére is.
Eleinte a szelíd és vad farkasokat talán össze is lehetett téveszteni, de már a domesztikációs időszak kezdetén megjelenhettek a kunkorodó farkú mutációk. Ezután már könnyebben lehetett megkülönbözetni a farkasokat. Megtörtént egy „korai szelekció” is, amely előidézte a kicsi és középtermetű, kisebb vagy kevésbé veszélyes fogazatú és természetű farkasok kialakulását is. Az idő múlásával azután bizonyos farkastulajdonságokat a mutációk szelekciójával fokoztak (másokat pedig elnyomtak), hogy a kutyák még inkább hasznára váljanak az embereknek. Ez a „hasznosság” elsősorban viselkedésformáikat jelentette. Nevezetesen azt, hogy a kutya ősének minden egyes tulajdonságát valamilyen módon hasznosítsák. Kialakultak a fajták!
A farkas ásási mániáját a terriereknél aknázták ki, amelyek „bemennek a földbe”, vagyis kotorékmunkát végeznek. Kíváncsiságát, valamint azt a tulajdonságát, hogy a támadás előtt megáll, a szárnyasokra vadászó kutyáknál hasznosították. Az a szokása, hogy ugatva követi a nyomot, a vadászfajták alapját szolgáltatja. Az elejtett vad behozása a retrieverek jó szokása lett. Az a viselkedése, hogy ragaszkodik a kiszemelt prédához, és akár az egész csordán keresztül követi a szag nyomát – a bloodhoundok és más vérebfajták kitartásának alapja. Természetesen barátságossága, lojalitása a kedvencként tartott kutyák megbízhatóságát eredményezte. Végül és nagy általánosságban: rendkívüli alkalmazkodóképességének köszönhető a legkülönbözőbb környezetben is boldogan élő, sokféle – mintegy 800 fajta! – kutya megjelenése.
