Törvények és oklevelek
Törvények és oklevelek
Az Intelmek a keresztény trónutódnak szóltak, az alattvalók számára István király az új rendet két törvénykönyvvel szentesítette. A személyes hangú rövid bevezetés ellenére sem vélhető, hogy saját maga lenne a törvények szerzője; az idézett nagyobb legenda is „püspökökkel és Magyarország főembereivel együtt kibocsátott törvénykönyvről” szól. A törvények célja az egyház működésének biztosítása, a magántulajdon védelme, s a pogány szokásoktól való eltiltás volt. Emellett gondoskodott az elhagyott feleségek, özvegyek és árvák jogairól is. A törvényalkotó ismert több korabeli külföldi törvénygyűjteményt, de a konkrét rendelkezések önállóak és a hazai társadalmi-gazdasági viszonyokra szabottak voltak. A rendelkezések megszegőire kiszabott büntetések a mai olvasó számára aránytalanul súlyosnak tűnhetnek. (Pl. aki a mise alatt sutyorog, azt meg kell korbácsolni és le kell nyírni a haját; az esküszegő kezét kell levágni, a cselszövőt pedig a nyelvétől megfosztani.) István törvényei a maguk korában szigorúak voltak, de nem kegyetlenek, és szavatolták a jogbiztonságot.
Irodalomtörténeti és stilisztikai szempontból Kálmán király törvényeinek (1100 k.) bevezetése érdemel még figyelmet. A törvények összeírásával Seraphin esztergomi érsek Albericust bízta meg, aki korának egyik legtanultabb írója, tudatos stilisztája volt. Albericus a mű elé ajánlólevelet írt, melyben kötelezően mentegetőzik műveletlenségéért, amit persze minden mondata cáfol. Kifejti, hogy a körülmények megváltozásával a törvényeknek is módosulniuk kell: párhuzamok, ellentétek és rímek díszítik mesterien bonyolult sorait.
Jogi ügyletek írásba foglalása ugyancsak megkezdődött az államalapítással, bár az oklevéladás csak a 13. századtól vált rendszeressé. Legrégibb eredetiben fennmaradt latin nyelvű oklevelünk a Tihanyi alapítólevél (1055), az 1002-ben kelt Pannonhalmi alapítólevelet csak Kálmán-kori átírásban ismerjük. Az oklevelek szerkesztőinek, fogalmazóinak a többi műfajénál sokkal szigorúbb formai követelményeknek kellett eleget tenniük. A formulák közül az oklevél megírását megokoló arenga és az oklevélszerző érdemeit előadó narratio volt leginkább alkalmas a notarius műveltségének, s írói adottságainak megcsillogtatására. A 12. század végéig a rímes, ezután a ritmikus próza az okleveleknek is fontos stílus- és hitelesítő eleme. IV. Béla (1235-1270) korától a hivatalos írásbeliség központi intézménye a kancellária volt, élén jogi végzettségű, magasrangú egyháziakkal. Magánjogi okleveleket a káptalanokban s bizonyos konventekben működő hiteleshelyek állítottak ki.
