A geszta- és krónikairodalom
A geszta- és krónikairodalom
A történetírás ugyancsak az udvarhoz, illetve a dinasztiához kötődött: a geszták és a krónikák mögött általában konkrét királyi megbízatás állt. A két műfaj a középkorban pontosan nem határolódott el egymástól. A geszta (lat. res gesta – ‘viselt, megtörtént dolog’) inkább tematikus, egy rövidebb időszak eseményeinek zártabb szerkezetű, kerek, színes előadása, a krónika az időrendiséghez jobban ragaszkodó, a nép egész történetét átfogó mű. Az első kétszáz évből nem maradt fenn eredeti alkotás, de a későbbi krónikák tanúskodnak arról, hogy a történetírás kezdetei is visszanyúlnak a 11. századra. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy egyetlen folyamatosan továbbépített szerkesztmény, vagy több önálló mű készült-e. Mindenesetre szerepeltek benne az őstörténet, a honfoglalás és a kalandozások korának szóbeli hagyományon alapuló történetei. Salamonnak és Lászlónak önálló gesztát szentelhettek 1100 körül, melynek a 14. századi krónikakompozícíó számos mondai eredetű részletét megőrizte (a váci egyház alapítása, a kerlési csata stb.).
Az első fennmaradt történeti elbeszélés Anonymus (a Névtelen) 24 levél terjedelmű Gesta Hungaroruma. A 18. század óta könyvtárnyi szakirodalom született a szerző személyével és a mű keletkezésének korával kapcsolatban. A kódex elején álló P. iniciáléban (díszes kezdőbetű) sokan Anonymus nevének kezdőbetűjét látják. Mivel a „jó emlékezetű Béla király egykori jegyzőjének” vallja magát, valamennyi Béla (I-IV.) lehetőségét megvizsgálták, a konszenzus ma III. Béla felé hajlik (1172-1196). A kötet ajánlása egy régi, külföldi iskolatársnak szól. Az ő számára, de a kései utódokra való tekintettel is írja le a vándorlás, a honfoglalás és a kalandozások korának eseményeit. Anonymus közvetett célja, hogy a korabeli birtokviszonyokat és a főnemesség kiváltságos helyzetét történelmileg igazolja. Külföldi történeti művek mellett merített a korábbi krónikából, a családi hagyományokból, a lenézett hősi énekekből és mondákból, de mindenek előtt saját teremtő fantáziájából. Földrajzi nevekből kreált hősöket és csatajeleneteket, saját korának népeivel megtöltötte a honfoglalás kori Kárpát-medencét, ékes buzdító beszédeket adott vezérei szájába. Regényes geszta ez, melyben a tudós komolyság és a ragyogó ötletek, a rímes próza és a vers kitűnően megférnek egymással.
Kézai Simon történeti elbeszélésében (ugyancsak Gesta Hungarorum) szerepel először a hun-magyar azonosság évszázadokra meghatározó elmélete. Itáliát és Franciaországot jól ismerte, ő Attila érdekében kamatoztatta találékonyságát, őt kalauzolta végig Európa térképén és írta le véres, nagy csatáit. IV. László (1272–1290) papjaként a király és a köznemesség tekintélyét kívánta művével megerősíteni.
14. században két egymással összefüggő nagy krónikacsaládban teljesedett ki az előzményeket magábaépítő udvari történetírás. A Budai krónika családja Károly Róbert idejében keletkezett, s nevét a Hess András budai nyomdájában 1473-ban megjelent változatról kapta. A Képes Krónika családja Nagy Lajos kori, az idetartozó kéziratok közül a 147 miniatúrát tartalmazó névadó kódex a legjelentősebb. A krónikák élére a legkésőbbi szerkesztmény, a Kézai-féle hun történet került. Az Anjou-kori folytató különösen jó stiliszta volt. A 14. századi krónikakompozíció fontos történelmi forrás, mely nemcsak magába olvasztott, hanem inspirált is számos irodalmi művet.
