A reneszánsz dráma
A reneszánsz dráma
A reneszánsz beköszönte, az antikvitás kultúrájának újrafelfedezése jelentősen hozzájárult a drámaírás és a színjátszás konvencióinak felfrissítéséhez. Itáliában klasszikus színházakat kezdtek építeni az antik szerző, Vitruvius utasításai nyomán. Emellett azonban továbbfejlődött egy népiesebb színjáték, a commedia dell’ arte is. Hasonlóan történt ez Franciaországban is, míg Spanyolországban és elsősorban Angliában a középkori hagyományok éltek erősebben tovább. Bár az iskolai színjátszás Plautus és Terentius vígjátékainak didaktikus célra való felhasználásával elősegítette a klasszikus modellek visszatértét, a szigetországban olyan erős volt a középkori misztériumciklusok és moralitások gyakorlata, hogy végső soron ez határozta meg a korszak legnagyobb drámaírója, Shakespeare darabjainak szerkezetét és dramaturgiáját is.
Magyarországon a dráma a reneszánsz idejére még hátrányosabb helyzetbe került, mint az a középkorban volt. A török hódítás és a széttagolt politikai szerkezet visszavetette a középkorban még virágzó városi kultúrát, mely, mint mondtuk, a színjátszás legfontosabb közege. A királyi udvar hiánya és a hadakozással lekötött magyar főúri réteg érdektelensége pedig azzal a következménnyel járt, hogy a reneszánsz kultúra másik alapvető helyszíne, a fejedelmi udvar és az abból fakadó patronátusi rendszer sem tudott kellő anyagi és eszmei támogatást adni egy nemzeti dráma és színjátszás létrejöttéhez.
Mégis elmondhatjuk, hogy a reneszánsz dráma főbb műfajai, ha csak csökevényes formában is, felbukkannak a magyar irodalomban. E drámák legtöbbje azonban vagy könyvdráma maradt, vagy külföldön adták elő, vagy csak egy-egy főúri előadás keretei között jöhettek létre.
Bármennyit is írtak a humanisták Mátyás király fényűző udvaráról, a gazdag látványosságok között alig tudjuk dokumentálni színielőadások létét. Az első, nyugat-európai mércével mérve is teljes humanista színjáték – egy Plautus-imitáció – 1519-ben jelent meg Bécsben, latin nyelven, Bartholomeus Frankfordinus Pannonius tollából, Comoedia Gryllus (A tücsök) címmel. A Hunyadi-vagyont bekebelező Brandenburgi György őrgrófhoz írt dedikációja jól rávilágít a patrónusi rendszer fontosságára és a magyarországi színjátszás mostoha körülményeire.
„Kegyelmes Herceg! Már régóta sokat gondolkozom azon, hogy hogyan tudnám szellememet munkára serkenteni. Ezért illendőnek tartottam, legalább mostani ifjúkoromban és legalább távolról bizonyos versengéssel az egész emberi élet tükörképeinek és példáinak, a vígjátékíróknak nyomába lépni. És erre, míg magamban ezeket fontolgatom, téma kínálkozik, melynek nincs mestere. Csak mecénásokra akadjak – gondolom magamban –, akikhez megkezdett művecském röppenhetne!”
Mint a legtöbb későbbi magyar reneszánsz dráma esetében, megvalósult bemutatóról itt sem tudunk, de feltételezhetjük, hogy valamely iskolai deák-előadáson talán színre került.
Összpontosítva most már az Európában a reneszánsz idején elterjedt fő drámai műfajokra, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy fél tucatnál több magyar reneszánsz drámáról aligha beszélhetünk, ámde büszkén könyvelhetjük el, hogy az első (és sajnos sokáig az egyetlen) magyar klasszikus tragédia, Bornemisza Péter Magyar Elektrája (1558) négy évvel előbb jelent meg, mint az első angol tragédia, a Gorboduc. A fiatal Bornemisza bécsi tanulmányai során ismerkedett meg Szophoklész művével (valószínűleg latin átdolgozásban), s professzora, Georgius Tanner bíztatására látott a magyarításnak: „hogy a mi népnyelvünkben is valamelyes kifejezéskincsre tegyek szert”. A költői tudatosság és az írói invenció okán is a Tragoedia magyar nyelven a Sophocles Electrájából talán a legfontosabb 16. századi drámai szövegünk, szerzője, akárcsak a Hrotswithát magyarító ismeretlen, aktualizálta és sajátos magyar színezettel ékesítette az eredeti művet, sőt, a tematikus újítások mellett dramaturgiai leleményről is tanúságot tett. A darab modern kritikusai egyetértenek, hogy a mű nyelvezete friss és élő, légköre pedig a korabeli főúri udvarok hangulatát árasztja. Parasitus valódi reneszánsz familiáris, a Mester pedig a szerző alteregója, az Orestest jóra nevelni kívánó eszményi prédikátor. Az antik végzet-tragédiát természetesen keresztény moralizálás oldja fel nagy hangsúlyt kap benne viszont egy ízig-vérig modern kérdés is: „szembe kell-e szállni a zsarnokkal erőszak alkalmazásával is?”
Bibliai jelenet a Magyar Elektra belső címlapjáról
