Költői kibontakozás
Költői kibontakozás
Nagy László nem tartozik a gyorsan, robbanásszerűen beérő költők közé. Bár 1947 végi jelentkezése után hamar ismertté vált, kétségtelenül erős tehetsége sem tudta megóvni a személyi kultusz időszakának kezdetén az eszmei és poétikai zsákutcáktól. Így pályakezdése meglehetősen vontatott, többlépcsős. Ekkori verseit később ő maga rostálta meg és igazította ki. Ezek tehát kettős keletkezési idejű alkotások: őrzik az egykori szöveg szemléletét, anyagának lényegét, de egy bölcsebb és tapasztaltabb kéz kiigazítja az egykori hibákat, döccenőket. Így a pályakezdés rekonstrukciója szerencsés önstilizációnak tekinthető. Ezek közül az 1957-ben ismertté vált művek közül néhány igen népszerű lett, nem egyet meg is zenésítettek (Adjon az Isten, Az ördög hárfái).
Bulgáriából hazatérve a lelkes fiatalembernek szembesülni kellett az eszmények és a valóság közti szakadékkal. Rá kellett döbbennie arra, hogy a létezést nem a harmónia, nem az ahhoz vezető következetes út határozza meg, hanem a disszonancia. Ettől kezdve mindvégig összetett Nagy László valóságszemlélete, hiszen fölismerte a lét többszólamúságát, polifóniáját. Ennek a művekben is meg kellett mutatkoznia. A kor fiatal költői közül többen rádöbbennek, hogy az ötvenes évek eleji feszültségek kifejezésére nem különösebben alkalmasak a hagyományosabban újrealista-népi formák, ezért ezektől el kell szakadni. Kézenfekvő megoldásnak mutatkozott – utólag legalábbis – a visszatérés a képhez, a szimbólumhoz, az összetettebb kifejezésmódokhoz, hiszen ezekben eleve bennefoglaltatik a polifon jelleg. Versek során át követhető, hogy miként jut el Nagy László (és Juhász Ferenc is) a leírástól a példázaton és az allegórián át a szimbólumig és a mítoszig. (Az Aszály, a Kovács, a Csodamalac és a Gyöngyszoknya szemléletesen példázza e poétikai fejlődés ívét 1952-53-ban.)
Költészete alakításakor a művészi polifónia gazdag hazai hagyományaira támaszkodhatott. A biztos alap a folklór volt, amely a legrégibb múltig visszanyúlóan őriz magában rétegeket, s a látszólag össze nem illőt is egymásba képes olvasztani. A megélt iszkázi folklórra rétegződött rá a megismert bolgár, délszláv, spanyol, a megtanult folklórtudomány s maga a műköltészet. Az utóbbiban ha más-más módon is, Ady Endre és József Attila voltak a költő fő inspirálói. S említeni kell a Bartók-hatást is. A bartóki jelleg fogalmát Németh László alkalmazta az irodalomra, említve az akkor még fiatal Nagy László példáját is (1956-ban). E fogalmon szinte egyöntetűen az ősi és a magas kultúra, a magyarság és az európaiság egységét, az ezt kifejező humanista szemléletet értik, a „csak tiszta forrásból” eszmeiségét, s olykor a természeti és a társadalmi szint egybehangolásának igényét is. Ha strukturálisan és poétikailag nem is mindig, metaforikusan mindenképpen érvényes Nagy László költészetére a bartóki jelleg mint minősítés, s a költő vallomásaiból is tudjuk, hogy Bartók példája meghatározó volt számára.
