Ars poetica
Ars poetica
Nagy László költészetéből már a hatvanas években több mondat, verssor vált szállóigévé. A Ki viszi át a Szerelmet (1957) c. versről kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált, a költő legismertebb műve lett. Ars poetica ez a mű, de az 1956 utáni megrendült lélekállapotnak is tükre. Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá, a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdőmondat tartalma körülbelül így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghaltam, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és művére.
Az újabb kötet, a Versben bujdosó (1973) címadó verse is fontos ars poetica. E műben sokkal erősebb az önarckép, itt a szerep is és képviselője is a középpontba kerül, s ezt fejezi ki a Nagy Lászlónál ritka önmegszólító forma. A vers hősének a költői szerep korábbi felfogásával ellentétben arra kell rádöbbennie, hogy nem a hős, a Megváltó szerepköre az övé, hanem a bujdosóé, a haramiáé, aki a társadalomból nem a kiemelkedés, a vezetői jelleg révén különül el, hanem azért, mert kitaszítódik a társadalmi küzdelmek során. A mű világképében, a költői feladat értelmezésében ez a helyzet sem változtat azon az alapelven, hogy az értékeket át kell vinni a túlsó partra, hiszen a haramia-létnek ugyanaz a jövő-orientáltság a lényege.
Az utolsó verseskönyv, a posztumusz megjelenésű Jönnek a harangok értem (1978). Ennek mottószerű nyitóverse a Verseim verse (1976) szintén ars poetica. Ez a legkeserűbb. Mítoszi téridőbe vezet, de benne van a huszadik századi apokalipszisek képe is, s ennek következménye lesz a teremtés „visszavonása”, a sokezeréves költői-emberi szerep kudarcának tételezése a személyes sors és az emberiségsors szintjén is. A kudarcra döbbenés a létezés elementáris tragikumát ismerteti fel. Ám a kötetben nemcsak ez a szólam él, hanem a korábbi is. Még illúziótlanabbá vált a költő, de következetesen vállalta a küzdelmet, az emberi érdekű cselekvést, hiszen a „vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör időn s ködön”.
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Nagy László rézkarca feleségéről, Szécsi Margitról
Nagy László dedikál
