Tárgyiasság és közéletiség
Tárgyiasság és közéletiség
A lírai forradalmak a huszadik században sohasem kizárólagos hatásúak, sem az idősebbek, sem a nemzedéktársak nem válnak feltétlenül követőivé. Az ötvenes évek végén a nagy kérdés az volt, hogy a leíró jellegű tárgyias költészetben mennyi erőtartalék, megújulási lehetőség van. Főként az idősebbek – Illyés Gyula, Vas István – bizonyították be, hogy szinte korláttalanul sok. De ezt bizonyították a korábbi tétovázás, sematizmus után olyan pályák is, mint Benjámin Lászlóé (1915–1986), aki a politikai költészet rangját vívta vissza és Zelk Zoltáné (1906–1981), aki viszont depolitizálta költészetét, s visszatért az alkatához illő közvetlen élménylírához. Magányos utakat járó, különös és különc költő volt Simonyi Imre (1920–1994), aki talán a soha nem volt magyar polgár eszményének nézőpontjából élte át a gyarló jelent.
Az ötvenes évek második felének fiatal és „elkötelezett” költőit vonultatta fel a Tűztánc antológia (1958). Több volt körülötte a hivatalos bábáskodás, mint benne a valódi tehetség. A hatvanas években a legnépszerűbbé Váci Mihály (1924–1970) költészete vált, aki személyes hitellel és plebejus indulattal fejezte ki előbb a szociális nyomor alóli felszabadultság örömét, majd a dolgozó nép újabb kisemmizettsége fölötti felháborodását. Az ő érzelmes élménylírájával szemben intellektuális tárgyiasság jellemezte Garai Gábor /1929–1987/ verseit, amelyekben, ha más módon is, de szintén a kiküzdött harmónia, később ennek széttöredezése a szemléleti alap. A hatvanas évek jeles plebejus indulatú költője Ladányi Mihály is /1934–1986/. „Partizán-forradalmár”, aki nézőpontját soha nem hajlandó „tábornokivá” stilizálni. Ő az örök közlegény, aki azonban mindent átlát, s nincs megelégedve a jelennel, s ezt groteszk, ironikus hangon fejezi ki, nemegyszer prózai módon protestálva a jelen prózaisága ellen.
Váci Mihály kötete, A sokaság fia 1970-ben jelent meg
Zelk Zoltán
