Csoóri Sándor (1930–)
Csoóri Sándor (1930–)
Mindez a legközvetlenebbül talán Csoóri Sándor költői pályaívén szemlélhető. Első verseskönyve (Felröppen a madár, 1954) még nem mutatott egyéni költői hangot, fő érdeme a szókimondás, a társadalmi bajok feltárása, erősen publicisztikus hangvételű versekben. Mestere ekkor Petőfi Sándor, de még inkább csak politikusi szellemiségét idézte meg. Hamarosan megismerkedhetett Juhász Ferencék költői forradalmával, sokat tanult a szürrealizmustól, a modern francia lírától, García Lorcától. Első maradandó s máig szavalt verse az Anyám fekete rózsa.
A negyedik kötet a Második születésem címet kapta (1967), s való igaz, ekkortájt válik igazán egyénivé ez a versvilág, amely most már poétikai jellegével írható le. Összetett és következetes motívumhálózat hatja át. A motívumok két szinten is jellegzetesek: egyrészt vezértémák, fogalmak, másrészt ezeket valamilyen módon kifejező vezérképek. A legállandóbb témakörök: a szerelem-összetartozás, a halál-elmúlás, a művész-sors, az ország dolga és sorsa, valamint a saját nemzedéké. E motívumok egymáshoz is kapcsolódnak, nem annyira megkülönböztetnek verseket, mint inkább egy költői világ rendjét mutatják fel.
Az ország sorsa Csoóri Sándornak kezdettől fogva személyes ügye, ő mindig úgy gondolta, hogy az állam mi vagyunk, mi tízmilliónyian, s attól szenvedett, hogy a valóságos állam csak szavakban hasonlított erre az eszményre, s ugyanígy attól is, hogy az állam polgárainál jóval tágabb nemzeti-anyanyelvi közösség is tartósan sérült állapotú és tudatú. Ám ez ügyekben is jelentős hangsúlymódosulások vannak a pályán. A költő a hatvanas években még a születés elkerülhetetlen kínjának is látta a gondokat, s ha ki is emelte az elmúlás, a pusztulás, a történelmi tragédia képzetkörét, úgy látta, hogy az elmúlóban valami új születik (Idegszálaival a szél). Később fokozatosan ellenkező irányúvá fordul ez a szemlélet, s egyre inkább a reményvesztés lesz a meghatározó, a lehetőségek eltékozlódása, a létező elpusztulása. Az alkotó azonban nemcsak a körülményeket, a történelmi kényszert kárhoztatja, hanem az embereket, a saját nemzedékét s önmagát is. Mivel minden „ideköt”, különösen súlyos a nemzedékhez intézett számvető szemrehányás: Jók voltunk, jók és engedelmesek.
A Berzsenyi elégiája a fegyelmezettséggé formált drámát mutatja fel egy forradalom nélküli kor legnagyobb költőjében: azt a magányt, amely nemcsak alkat, hanem kényszer dolga is, s amely csak a maga idejéből kizúdulva lelheti meg a maga igazi társait. Nem e költemény elégia elsősorban, hanem a kirajzolódó Berzsenyi-sorsképlet elégikus: a kor látszat és való, felszín és mély olyan mértékű különbözésével terhes, hogy azt csak a virágzás és a rothadás ellentétével lehet érzékeltetni. Ennek már tragédiába kellene átcsapnia, de az is korjellemző, hogy e tragédia sem bontakozhat ki, hiszen hiányzik a tragédiát átélő közönség, s így a katarzis lehetősége is: „Magyarország: Bál-ország, én nyomultam a göndör húsú / himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége, / disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?” (1976).
Ha azokat a vezérképeket keressük, amelyek e líra vezértémáit kifejezik, elsőnek az tűnik fel, hogy szinte mindegyik természeti gyökerű. Az évszázadok, a víz, a tenger, a szél, a növények, az állatok, különösen a madarak és a diófa, valamint a hó, a havazás a leggyakoribbak a mindent átható Nap-szimbólum mellett. Természeti jellege van a hosszú női haj, a női test, a szeretkezés képeinek is. S természetbe ágyazottan jelentkezik a háborús képzetkör is. A háború a természet rendjének megcsúfolása, így annak drámai ellentéte, s éppen ezért nem jeleníthető meg önmagában.
A legjellemzőbb e lírára a Nap és a hó képpárosa. Egyik sem csak önmagát jelenti még szimbolikusan sem. E kettősségben benne van a nyár és a tél, a pozitív és a negatív, a tűz és jég, a születés és a halál, a minden és a semmi, s nem is csak úgy, hogy az egyik kép csak egyfélét jelenthet, hiszen ahol csak a napról van szó, többnyire ott is megjelenik a háttérben ellenpólusa, s ez a hó esetében is így van.
Csoóri Sándor költői képei kezdetben földönjáróan tárgyiasak, majd szürreálisak voltak. Mindez csak előiskola volt ahhoz, hogy kialakuljon a rá jellemző tárgyias látomásság. Maga a költő arról beszélt, hogy domináns képeivel metafizikai sugárzást szeretne elérni. Nemcsak a motivikus témák és képek határozzák meg e lírát, hanem az a versszerkezet is, amelyben leggyakrabban a táguló képi linearitás figyelhető meg: a versindító kép- és képzetkör egyre gazdagabban bontakozik ki. A meghatározó költői szemléletmód az elégikus. Ennek lényege nem a visszafogottan borongós hangvétel, hanem az ezt kiváltó ok: a valóság ellenkezése az ideállal. Ha pedig ezt a helyzetet tudatosítjuk, drámaiságát is át kell élnünk, s a drámai helyzet nemegyszer megkövetelheti a tragikus vagy szatírikus kifejezésmódot. Csoóri Sándor az ötvenes évek költői forradalmai után olyan versbeszédet és stílust formált meg, amelyre az új egyszerűség, a századvégi klasszicizálás a jellemző. Verse szándéka szerint mindenkihez szól. A forrásokhoz tért vissza, a bartóki modell szellemében alkotta meg a népi és modern sokféleképpen lehetséges szintézisének egyik változatát. Ilyen forrás az a versbeszéd is, amely a nyelv szétzúzásának divatjával szembeszállva ismét zenei hatásra törekszik: dallama van. Ez a parlando versbeszéd a vers ritmusával együtt születik, s a „szabadverset” figyelemreméltóan megkötötté teszi.
Nemcsak költőként alkotott maradandót. Irodalmi szociográfiája (Tudósítás a toronyból, 1963), filmforgatókönyvei s a belőlük Kósa Ferenccel (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás) és Sára Sándorral (Nyolcvan huszár) készített filmek mellett esszéíró munkássága a legjelentősebb. A Németh László-i esszé líraibb változatát teremtette meg. Az esszét ő is nyilvános tanulás műfajának tekinti, ahol a lényeg önmagunk és a világ pontosabb megértése, így az ön- és a társadalomértelmezés, s a társadalom elsősorban a nemzet közösségét jelenti. Aki bevallja, hogy tanul, hogy gondolati kísérleteket végez, az eleve védtelenebb a kinyilatkoztatóknál. Csoóri Sándor szinte harcolt a védtelenség jogáért, ami egy túlszabályozott társadalomban elsősorban a gondolat szabadságát jelentette. A védtelenségnek előfeltétele s következménye is a nyíltság. Ide tartozik az indulati telítettség, az önélveboncolás képessége és kényszere, s ide az az ellenzékiség is, amely önmagát, önmaga korábbi nézeteit sem kíméli.
Az „odaadás és elítélés” képessége ez, amely feszült gondolati teret hoz létre (Nomád napló, A félig bevallott élet, Készülődés a számadásra, Nappali hold, Tenger és diólevél).
1988-ban jelent meg a Breviárium Csóri Sándor műveiből
A Magyar Bibliofil Társaság adta ki 1990-ben – köszöntésül – Csóri Sándor Virágvasárnap c. kötetét
