A Forrás-nemzedékek
A Forrás-nemzedékek
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján egy újabb nemzedék is gyülekezni kezdett; az előttük járóknál illúziótlanabb látással, bölcseletibb érdeklődéssel. A realizmus mellett más művészi lehetőségekre is érzékenyen figyeltek, az avantgárd irányába is tájékozódtak. Lírában is, prózában is új szemléletet hoztak: a közvetlen közösségi élmény mellett a személyiség belső világára figyeltek erősebben. Páskándi Gézánál (1933-1995) szólalt meg először a lírában az új hang (Piros madár, 1975), majd novellában (Üvegek, 1966) és drámában is (Vendégség, 1968), aztán Lászlóffy Aladárnál (1937-), Lászlóffy Csabánál (1933-), Hervay Gizellánál (1934-1982), Pál Lajosnál (1938-) és legteljesebben Szilágyi Domokosnál (1938-1976). Az Áprily, Dsida és Bartalis nevével jelzett lírát Szilágyi Domokos oltotta be az elioti kísérlettel. Új poetikát teremtett.
Szilágyi Domokost a Forrás első nemzedékének költőjének emlegetik a tanulmányok. (A nemzedék indulását 1961-től, Veress Zoltán (1936-) Menetirány c. könyvének a Forrás sorozatban való megjelenítésétől számítják.) A Forrás második nemzedékének költői – őrizve az első nemzedék friss tájékozódását – erősebben kapcsolódtak a régebbi erdélyi hagyományokhoz, s erősebben figyeltek a nemzetiségi létezés gondjaira. Magyari Lajos (1942-) a történelmi balladás hangjaira is építkezve énekli a szülőföld és az anyanyelv iránti hűséget, Király László (1943-) a népi és urbánus, a szűkebb táj és a nagyvilág örökségét fogta egybe, Farkas Árpád (1944-) a népi és modern mitikus villanású egységét teremtette meg.
Prózában is áttörést hozott a Forrás két első nemzedéke. A hagyomány éltetése mellett törekedtek az időbontásos, látomásokkal és hangulatokkal dolgozó technika alkalmazására is. Bálint Tibor (1932-) életanyagát a lírai groteszk különleges színeivel emelte művészetté (Zokogó majom, 1969), Szilágyi István (1938-) balladás, látomásos stílusával, példázataival, érzékeny lélektani elemzéseivel újította a regény műfaját (Kő hull apadó kútba, 1975). A második Forrás nemzedék prózájában, Sigmond István (1936-), Csiki László (1944-), Vári Attila (1946-) műveiben erősen meghatározóvá válnak az ironikus és groteszk elemek. Bodor Ádám (1936-) különböző léthelyzeteket villantó novellái egyetemes érvénnyel sejtetik a bármikori és bárholi lét problémáit. Regénye (Sinistra körzet, 1992) a kelet-európai diktatúrák félelmetes atmoszféráját örökíti meg.
A Forrás első két nemzedéke az induláshoz viszonylag enyhébb időt kapott. 1957-ben indult újra a Korunk, Gál Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében, s indult gyermeklapként a Napsugár. 1969-ben nemzetiségi könyvkiadó szerveződött Bukarestben, a Kriterion, Domokos Géza vezetésével. S 1970-ben indult A Hét, a tudomány és irodalom publicisztikai fórumaként, ugyancsak Bukarestben. Újra éledt a remény: a nemzetiségi kultúra teljesebbé válhat.
A hetvenes években jelentkező harmadik nemzedék már nem indulhatott ilyen bizakodón; a romániai magyarság nemzetiségi és kulturális intézményeinek módszeres elsorvasztása már az évtized elején elkezdődött. Fórumuk még volt – az 1968-ban indított kolozsvári román-magyar-német nyelvű diáklap, az Echinox körül gyülekeztek –, de a nyugodtabb kibontakozásra kevés idejük maradt. Az irodalmat az új avantgárd jegyében szerették volna megújítani, művészi gyakorlatukat elméleti tanulmányokkal igyekeztek megalapozni. Sokan indultak ebben a nemzedékben is (Balla Zsófia, Egyed Péter, Cselényi Béla, Körössi P. József, Gittai András, Ferences István, Viski András; prózában Mózes Attila, Bogdán László, Mátyás V. Ferenc, Szávai Géza), útjuk is sokfelé vezetett. Szőcs Géza (1953-) avantgárd ihletésű „radikális” költészetet teremtett, Markó Béla (1951-) az avantgárd kísérletek után a kötött formáig, a szonetthez érkezett; a nemzetiség létgondjainak a fogalmazásáig. A diktatúra utolsó – a magyarság teljes felszámolására törekvő – évtizedében a harmadik Forrás nemzedék írói közül is számosan Magyarországra települtek.
Kányádi Sándor Fekete-piros versek c. kötetét a Magvető adta ki 1979-ben
