A drámaíró
A drámaíró
Vörösmarty folyamatosan írt színműveket is, elsősorban nagy romantikus történelmi színjátékokat, melyeknek bonyolult helyzetei és lélektani játékai sokszor a tragikusnak ábrázolt sors végzetszerű kibogozhatatlanságát célozzák meg (nemegyszer a Vörösmartyra nagy hatást tévő, általa le is fordított néhány Shakespeare-mű módszerét is felidézve: pl. Vérnász 1836), vagy pedig a történelem folyamatának sokágú voltára figyelmeztetnek (pl. Czillei és a Hunyadiak, 1844); s írt olyan allegorikus ünnepi színjátékot is, melynek már témája maga is a liberális értelemben vett nemzet megújulása (ilyen a Nemzeti Színház 1837-es megnyitására készült Árpád ébredése). Legnagyobb drámai remekműve, a Csongor és Tünde azonban a maga korában nem nyert bemutatást, és visszhangtalan maradt (csak a szintén mélyen romantikus Kölcseynek volt róla elismerő szava). A drámai mesejáték, mely egy régi magyar széphistória történetét írja át kozmikus díszletek közé, a szerelem és halál filozofikus és mitikus példázatát nyújtja gyönyörű és fantasztikus kompozícióban, hihetetlenül gazdag képiséggel és nyelviséggel, egészen ritka módon ötvözvén egybe a romantika legmélyebb és legmagasabb jellemzőit (az Éj nagy monológja, mely a létfilozófia alapkérdéseit ragadja meg csodálatosan sűrű szintetikus nyelvvel, alighanem a magyar költészet legmagasabb csúcsteljesítményei közt említhető csak).
A magyar irodalomban Vörösmarty volt az első, aki munkáinak honoráriumából meg tudott élni
