Jogász-színész-drámaíró?
Jogász-színész-drámaíró?
A 19. század elején a nem-nemesi származású fiatalemberek számára a karrier első lépcsőfoka az ügyvédi diploma megszerzése volt: ez jogosította fel őket vármegyei vagy városi tisztségek betöltésére, szellemi-művészeti foglalkozások gyakorlására.
Az átlagosnál műveltebb, gimnáziumi alsóbb osztályokat végzett, latinul is értő kecskeméti takácsmester 1791-ben született legidősebb gyermeke, ifj. Katona József szintén ezt az utat járta; kecskeméti és szegedi tanulóévek után 1808-tól Pesten bölcsészetet, majd jogot hallgatott.
A kettős városban, Pest-Budán ekkor játszó magyar színtársulattal alighanem azonnal kapcsolatba került: egy 1813-as színlapjuk a „társaságunkhoz viseltető ötesztendei jószívűségé”-ről beszél. 1812-ben (Békesi József néven) műkedvelő színészként szerződést is aláírt velük. Játszott olykor vezető szerepeket is: rablóvezért éppúgy, mint Szent István királyt. Déryné Széppataki Róza, a társulat fiatal primadonnája egy korabeli hősszínész követelményeit állítja naplójában vele szemben – azaz, hiába jó képességű és szép termetű, ha nem férfiszépség és nincs színfalhasogató hangereje.
A színész Katonánál több hasznát vette a társulat az olvasott joghallgató műsorgyarapító tehetségének. 1811 a fordítások, 1812 a dramatizálások éve volt, 1813 pedig már az eredeti, történeti tárgyú drámáké. Azt is mondhatjuk: néhány év alatt járta be azt az utat, amelyhez a magyar drámairodalomnak több évtized kellett. Katonát jellegzetesen egyművű drámaírónak, a Bánk bán szerzőjének szokták tekinteni. Fogalmazzunk pontosabban: egy drámai hőstípus lehetséges konfliktus-rendszere érdekelte igazán. A mindenkori „második emberé”, aki eléggé tekintélyes ahhoz, hogy döntése sokak életére hasson, ám aki bármikor szembekerülhet a zsarnoksággá torzulható, befolyásolható, de isteni eredetűnek vélt királyi hatalommal. A francia novellából írt Aubiny Clementia (1813) öreg de la Châtre marsallja öt királyt szolgált kardjával, amikor a vallási meggyőződés – a 16. századi vallásháborúk korában vagyunk –, a hatalomvágy és a vitézi-lovagi öntudat együttesen teszik felségárulóvá. Trocnova János királyi kamarásból az idegengyűlölet, a hatalomvágy és a húga meggyalázásáért forralt bosszú formált Ziskát, udvaroncból huszita vezért (1813). Ezek a hősök már jóval bonyolultabb jellemek voltak, mint az általa látott-játszott lovagdrámák belső vívódások nélküli, állandóan vitézkedő „leventái”.
De írt Katona karácsonyi darabot (Luca széke, 1812), és versenyre kelt a német színház kenetteljes és történelmietlen Szent István-drámájával (Giržik: István, a magyarok első királya, 1813), átdolgozva azt. Buzgalmában nem csekély szerepet játszhatott a törekvés, hogy méltó „rollékat” írjon szerelme, Széppataki Róza számára. A „K. J.” monogrammal küldött vallomás azonban válasz nélkül maradt, hiába kérte a szófukarságáról közismert Katona a kor szerelmi jeladásával a rózsaszín vagy fekete szalag küldését. A nem különösebben szép, de az ártatlan fiatal leányok szerepeiben és énekesnőként is mind nagyobb sikereket arató Róza még a névrövidítést sem tudta feloldani hasonló monogramú ismerősei körében – a joggyakorlatáról visszatérő Katonát már azon a néven látta viszont, amelyen halhatatlan lett színháztörténetünkben: Déryné... A csalódott szerelmes drámaírói „bosszút” állt: A rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között c. vígjáték (1814) bemutatóját azonban maga Déryné akadályozta meg, önmagára ismerve a főszereplőben, bármennyire hiánycikk volt a jó vígjáték akkoriban (is).
Mégsem ez volt Katona József színházi pályafutásának záróköve. Színészként aznap lépett fel utoljára (1813. augusztus 19-én, Szent István napjának előestéjén), amikor ügyvédi záróvizsgáját letette: gyakorlóévében csak írói vagy fordítói minőségben szerepelhetett a színlapon, színészként – a kor felfogása szerint – már nem. 1815-ben pedig már a játszóhelyét vesztett társulat készülődött útra. Ma már tudjuk: Katona fiatalkori színpadi műveiből párat a vándorszínészet játszott ugyan, de a romantika nagy ízlésfordulatát ezek nem élték túl.
