Költői életműve
Költői életműve
Verseinek időrendje 1808-ig ismeretlen. Valószínű, hogy első darabjai az 1790-es évek közepén keletkeztek. Egyszerre kísérletezett az időmértékes óda és a rímes dal műfajaival. Utóbbiak közül A reggel emlékezetes merész képeivel és szárnyalásával; a szerelmi tematika szentimentális darabjai haloványabbak, a moralizáló hang meg-megtöri spontaneitásukat.
Nemzeti ódái Horatiust követik. Legismertebb A magyarokhoz szóló két költemény: az Ad Romanos szellemében fogant s 1796–1810 között tökéletesen eredeti művé csiszolt „Romlásnak indult hajdan erős magyar”, és az 1807-ben született, Kodályt is megihlető „Forr a világ...”. Előbbi a dicső múlt és a hitvány jelen idealizáló szembesítésével s a nemzetpusztulás végzetszerű sejtelmével, utóbbi a sorssal dacoló kitartás morális parancsának hitteljes megfogalmazásával évtizedekre meghatározó példát ad hazafias líránk számára.
A többi óda jórészt a korszak eseményeihez kapcsolódik – például a Herceg Eszterházy Miklóshoz az 1797-es nemesi felkeléshez, Az ulmai ütközet a napóleoni háborúk egy súlyos fordulatához –, mégsem alkalmi versek. A hazafiúi virtus váteszi hirdetésének fenséges idealizmusa messze túllép az aktualitáson, s rokon a műveltség békés civilizációját eszményítő történetfilozófiai ódákkal (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A tizennyolcadik század). Változatosabb hangnemű versek szólnak példaképeihez: Horatiushoz és a kultúra korabeli honi bajnokaihoz (Széchényi Ferenchez, Festeticshez, Orczyhoz, Kazinczyhoz, Kishez, Virághoz, Kisfaludy Sándorhoz). Ezekből s a maga lírai világáról írott ódáiból (Osztályrészem, Horác, Amathus) költészeteszményét ismerhetjük meg, a nemzet- és erkölcsalkotó felvilágosult józanság parancsát, és ennek szubjektív fedezetéül az arany középszer bölcs harmóniájának igényét. Ám ez az ideál zaklatóan sóvárgott, gigászi energiákat keltő cél marad, sosem válik zavartalanul birtokolt benső realitássá vagy életformává. A „niklai Remete” megélt valósága: kopár magányban háborgó egzaltált érzülete éppúgy ellentettje a nemzeti-irodalmi nyilvánosságban hatás vágyának, mint a horatiusi megelégedésnek. Mintegy visszájáról, az eszmény el nem ért vagy elveszett voltát panaszlóan mutatkozik meg az ideál és való feszültsége az alapvető életélmények körében: az ifjúság reményeitől búcsúzó s a mulandóság fájdalmától áthatott elégiákban, melyek költészete csúcsát, de mindenképp legmaibb hatású verscsoportját képezik (Búcsúzás Kemenes-aljától, Levéltöredék barátnémhoz, A közelítő tél). Mély elégikus megrendültség hatja át egyetlen, s irodalmunkban is egyedülálló nagy istenversének, a Fohászkodásnak kozmikus pátoszát.
1808 után belépése az irodalom közösségébe s a Kazinczyval szövődő barátság rövid időre ismét fölfakasztja költői ideálvilága „mágiás képeit” (Gróf Török Sophiehez, A Múzsához), de épp az élmény megoszthatóságának érzületi realitása és az új helyzetből fakadó fokozott szereptudat kedvezőtlen az idillnek: kioltja feszültségét, és dagályosságba csalja. Nem gyengíti viszont az elégikus hangoltság erejét, mert fokozza egyetemes igényét és bölcseleti mélységét, egy magatartás éthoszává fegyelmezvén a szubjektív érzületet (Életfilozófia, A temető). Kazinczy nyomán írt episztoláiban a klasszicista tanító-költő szerepnek tesz eleget. Ódai méltósággal telíti mestere szökdelőbb versbeszédét, saját robusztus nyelvét viszont hajlékonyabbá edzi, képeinek egzaltált áradását megfékezi. S hogy nemcsak az episztola-műfaj racionális kívánalma okán, azt a 10-es évek epigrammáinak (Napoleonhoz) metszően világos gondolatisága, ódáinak higgadtabb intonációja is jelzi. Annak az ízlésváltásnak következménye ez, mely Horatius és Matthison nyomdokairól a korszerűbb winckelmanni görögségeszmény felé térítette. A nemzeti szellemiség papjává lett vátesz hangja ritkábban hallik, s lényegesen átalakul: a kultúra és a humanitás antik köntösbe burkolt polgári eszménye kizárólagossá válik mondandójában (Himnusz Keszthely isteneihez). A „kis magyar Weimart” ünneplő „somogyi Kazinczy” lírája a kritika után már alig-alig lobban föl: 1825-ben ars poeticáját fogalmazza meg (A poéta), a harmincas évek elején pedig két, lírai végrendeletként ható nagy ódában foglalja össze költői pályáját, sorsát és reményeit (Gróf Mailáth Jánoshoz, A poézis hajdan és most).
Martyn Ferenc rajza: Berzsenyi önmagának felolvas
