Elszakadva, másként
Elszakadva, másként
Egészen más nyelvi pozíciót foglaltak el azok a költők, akik a konkrét költészet „tisztább” formái mentén rendezték el ekkori költészetüket. Amíg előbbiek az évszázados hagyományok és a századelő kísérletező költészetének átmentését célozták meg modernista átigazításaikon keresztül, addig a jelben gondolkodó avantgárd épp ezeknek a hagyományoknak a tagadását tűzi ki céljául. Szakítani kívánnak a hagyományos gyakorlattal, mely a nyelv kettős aspektusára épül, egyúttal hadat üzennek a szimbolisták óta a költészetet uraló metaforizmusnak. Az ő poétikájukban a nyelv már olyan rendszerként működik, amelyben megszűnt a jel és jelölt szétválasztottsága, a jel megvált a jelölő funkciójától nem használatelvű többé, hanem konkrét. Előtérbe kerül programjukban ezáltal a nyelv lineáris természetének az elhalványítása, illetve megszüntetése, valamint a grafémáknak, a nyelvi jelentés hordozóinak a felszabadítása, s grafikai funkciójukban való megerősítése. Megnő a fontossága a betűk nagyságának, térbeli elrendezésének, típusának, alakjának. A befogadás eddigi időbeni linearitását, egymásutániságát az egyidejűség élmény-kényszere váltja fel. Régi megfigyelésen alapuló tapasztalat, hogy a vizuális, képi megjelenést gyorsabban érzékeli és értékeli befogadásunk, mint a szöveges megnyilvánulást. A konkrét költészet kilép a térbe, ezáltal „olvasója” a befogadási szokásainak radikális megváltoztatására kényszerül. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a konkrét költészeti formáknak nem is szándékuk a közlésfolyamatban részt venni, így a nyelv bennük elveszíti addigi gyakorlati értékét. Ez a folyamat rokona annak a törekvésnek, hogy a konkrét költészet egyik ága, a fónikus költészet visszautat keres a szöveg orális, hangzó alaptermészetéhez. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a beszédnek nem a közlő, hanem a hangzó tulajdonsága van megcélozva itt. A kiindulópont pedig egyértelműen az, hogy a beszéd legősibb formái nyilvánvalóan hangzók voltak. Ezt őrzi talán az a paradoxon, hogy amíg az írott szövegnek gyakorlatilag mindig van hangzó változata, az orális szövegnek nem mindig találjuk meg az autentikus írott formáját.
Bujdosó Alpár jellegzetes könyvoldala (részlet)
A térbe való kilépés egyik legsajátosabb megnyilvánulása a vizuális költészet. Mint szinte valamennyi konkrét költészeti forma, alapanyagát tekintve ez is heterogén – a képzőművészet, a tipográfia és az irodalom eszközeit vegyíti. Képviselői között feltétlenül meg kell említenünk a teoretikus írásaiban is kitűnő Szombathy Bálintot (1950–), a közelmúltban elhunyt, performerként is jelentős Slavko Matkovicot (1950–1992), a rendkívül sokoldalú és invenciózus Csernik Attilát (1950–), illetve a hozzá hasonlóan sokfélét művelő, az akcióköltészettől sem idegenkedő Tóth Gábort (1950–).
A vizuális költészet szövegkritikus, illetve lettrista, a grafikai jelek sokféle variálásával operáló ágát képviselik a huszadik század második felének legfontosabb, nemzetközileg is elismert folyóiratának, a Magyar Műhelynek a költő-szerkesztői, Bujdosó Alpár (1934–), Nagy Pál (1934–) és Papp Tibor (1936–). Bátorító és felszabadító hatásuk a hetvenes évektől jelentkező generációk munkásságában felbecsülhetetlen, reprezentatív albumokban közreadott alkotásaik, a legújabb költészeti törekvéseket vizsgáló elméleti írásaik megkerülhetetlen teljesítményei legújabb irodalmunknak. Az ő példájuk nyomán indult el, számos társával együtt, Székely Ákos (1945–) és Petőcz András (1959–). Székely írásvetítővel előadott szeánszaival ért el emlékezetes sikereket, utóbbi költő önálló lemezen jelentette meg – Sáry László zeneszerzővel – fónikus munkáit, s szerkesztette egy időben a Médium-Art c. vizuális folyóiratot. (Petőcz Fráter Zoltánnal közösen jegyezte a Médium-Art experimentális költészeti antológiát, 1980-ban.)
Papp Tibor e művében is sikeresen ötvözi a számítógép adta lehetőséget a kollázs-technikával
A konkrét költészet sajátos változatát teremtette meg Tandori Dezső (1938-), aki kézzel rajzolt, elnagyoltnak feltűnő munkákban rögzítette sziporkázó ötleteit, illetve az új érzékenység felől közelítette meg gyakran filozófiai elmélyültségre alkalmat kínáló témáit. Hasonlóan érdekes, meglehetősen társtalan jelenség volt a Kanadában élt, Magyarországon szinte nem is ismert Zend Róbert (1929–), aki kétkötetes, mamut méretű, angol nyelvű OÁB-könyvművében járta végig sajátos makacssággal e költészeti forma lehetőségeit. Ugyancsak a maga útján járt, elsősorban az olasz vizuális költészetre emlékeztető dekoratív képiséget és a punk-kultúra elemeit ötvözte egybe Fenyvesi Ottó (1954–).
Hangköltészeti munkásságával elsősorban Ladik Katalin (1942–), Szkárosi Endre (1952–) és Szilágyi Ákos (1950–) hívta fel magára a figyelmet. Ladik nemzetközileg elismert performer és egyedülálló hangtechnikával rendelkező fónikus költő. Ilyen jellegű munkáiban szakít a hangok jelentésességével, elsősorban a hangzóságukban rejlő lehetőségek bravúros kiaknázására épít. Szkárosi is sokoldalú showman, hangköltészeti rovatok és rádióműsorok gazdája, multimédiás szeánszok frontembere, a Szkárosi és a Konnektor Rt. zenekar vezetője. Szilágyi a század eleji orosz futurista költők hagyományait újítja fel, munkái szavak variációira, játékos, ironikus egymásra csúsztatására épülnek. Az első magyar hangvers-folyóiratot Hangár címmel Császár László (1956–) és Kardos Tiborcz (1956–) hozta létre Hollandiában.
Zalán Tibor költő, dráma- és hangjátékszerző
Az említetteken kívül számtalan érdekes és értékes figurája volt és van ma is a konkrét költészetnek a magyar irodalomban, akik az immár klasszicizálódás útjára lépett költészeti forma még fel nem derített lehetőségeit kutatják, váltakozó eredménnyel.
